Két másodpercig furcsa is volt, hogy én kérdezek, s egy diktafon fekszik előttünk az asztalon, aztán elfeledkeztem róla, s egy jót beszélgettünk, ahogy szoktunk.

Timi költő, újságíró, szervező. Neki sem elég az egy munkahely, kell a hobbi, kell még valami kis művészet, szervezés, pörgés. Egy irodalmi est után ülünk le beszélgetni, melyet ő szervezett. Most kérdezzem meg tőle, hogyan éli meg a díjakat? Az olyan klasszikusan kötelező kérdés. Nem.

* Timi, mesélj nekem arról, hogyan viszonyulsz Sinkó Ervinhez? 

— Amikor egyetemista voltam, akkor sokan ódzkodva beszéltek az Optimisták című kötetéről. Szerintem ez a könyv vastagsága miatt volt így, nekem viszont már akkor is az optimista volt az egyik kedvenc szavam (lehet, hogy azért, mert benne van a Timi? (Nevetünk.) Valamiért azt éreztem, hogy ez a regény jó lesz. Ez be is igazolódott. Az Optimisták által szerettem meg Sinkót. Nagyjából követem az irodalmi díjakat, de nem vagyok a díjak embere. Sokkal fontosabb számomra, hogy az olvasók mit mondanak a verseimről, tudtak-e azonosulni velük. Abból a szempontból viszont nagyon örülök a díjnak, hogy egy vajdasági magyar szerzőről elnevezett elismerést kaptam, megerősítés ez, hogy okkal vagyok ezen a pályán. Sok szerző csak idősebb korában kap igazi figyelmet, vagy rosszabbik esetben a halála után. Fontosnak tartom, hogy a Sinkó-díjat fiataloknak adják, hiszen fontos az ilyen jellegű vállveregetés. Engem egyébként éppen egy irodalmi mélypontomon ért a hír, úgy éreztem, nem tudom kiírni magamból, amit szeretnék.

* Irodalmi mélypont? Úgy érezted, nincs miről írni, vagy hogy nem tudod hogyan leírni? 

— Máshogy működik bennem az irodalom, az alkotás, az írás mostanában. Ott vannak a fejemben a gondolatok, de nem feltétlenül tudom őket olyan könnyen kiírni, mint korábban, és ez frusztráló, nyom belülről, feszít és idegesít. Másfél órával a hír megérkezése előtt azt éreztem, hogy nem működik bennem az irodalom, pedig van bőven mondanivalóm.

* Amikor fotózok, és már a gép kijelzőjén nézve látom, hogy egy kép sikerült, elcsíptem a pillanatot, teljesen izgalomba jövök, és azonnal szeretném megmutatni másoknak is. Benned van ehhez hasonló „megmutatni vágyás” miközben írsz, és érzed, hogy egy vers írja önmagát? 

— Van, persze, hazudnék, ha tagadnám, viszont bennem akkor lép fel a katarzisállapot, amikor születik a szöveg, amikor én elégedett vagyok vele. Az másodlagos, hogy ez hány lájkot kap. A reakciók várása egyébként is olyan, mint a másnaposság. Amikor már nincs benned az a tűz, mint amikor írtad, már lecsillapodtak a kedélyek, és szép lassan pislákolsz. Nemrég kitettem egy szöveget a Facebookra, s borzasztóan jólesett, hogy másnap Ladik Katalin rám írt, megdicsért, és javasolt némi javítást is.

* Nem zavart a kritika?

— Egyáltalán. Persze nem mindegy, kitől jön, ha tisztelem, aki írja, ha azt érzem, ugyanolyan rezgésszinten vagyunk, akkor elfogadom. Ha Ladik Katalin szövegeit olvasom, azt érzem, otthon vagyok, és merem azt remélni, hogy olykor ő is így érez velem kapcsolatban. Tőle tehát teljes mértékben elfogadom, sőt ajándék a tőle érkező építő jellegű kritika. Az irodalomban ilyen sokrétű képviselője az avantgárdnak kevés van. Nem mellesleg Kati a fiatalok felé is nyit. Nem azt érezteti veled, hogy konkurencia vagy, hanem csillogó szemmel figyel, a tanácsai pedig soha nem okoskodóak. Azt érzem, hogy ez már kettőnk között több mint pályatársiasság.

* Szoktad-e használni az írást önmegismerési célzattal. Úgy is kérdezhetném, hogy mit tanultál magadról a versírás közben? 

— Ha a fiatalabb kori verseimet összehasonlítom a frissen írottakkal, azt látom, hogy keményebb, erősebb, határozottabb lettem. A régebbi szövegek valóban terápiás jelleggel íródtak, túl érzékenyek voltak, tele önsajnálattal, inkább voltak naplószerűek. Megpróbáltam kiadni az érzelmeimet, viszont a versírás nem csak erről szól.

* Hanem miről? 

— Számomra arról, hogy elmondjam a véleményem bizonyos dolgokról, megmutassam a gondolkodásmódom a költői képek által. Ráirányítsam a figyelmet fontos problémákra. A kamaszkori szövegeim csak rólam szóltak. De felnőttem, és rájöttem, hogy nem csak körülöttem forog a világ. Ezért nem tudok szerelmes verset sem írni.

* Azt egyébként is inkább férfi költők írnak. Nem? 

— Van benne valami. Talán azért, mert a férfiak feladata a hódítás. Náluk jelent meg először a múzsakép is. Ha a nők szerelemről írnak, általában szakítás a téma, míg a férfi költők, ahogyan például József Attila is, gyönyörű, boldog szerelmes verseket alkotna.


A szerző felvételei

* A te verseid sem azok a boldog, optimista költemények. Pedig egy vidám lány vagy. De ha valaki a verseidet olvasná el előbb, mint hogy megismerkedne veled, azt gondolhatná, hogy sok terhet cipelsz a válladon.

— A versírás intim dolog. Nem is tudok úgy szöveget alkotni, hogy valaki ott van velem egy légtérben. Úgy érzem magam ilyenkor, mint a kamasz fiú, akit rajtakaptak, hogy pornót néz. A másik lélegzete is zavarni tud. Nagyon mélyeket szoktam utazni írás közben, s azt sem tagadtam soha, hogy van miből táplálkoznom, ami a témákat illeti, de nem csak a saját életemből. Szeretem megfigyelni az embereket. Hogyan mozog, milyen ruhája van, hogyan eszik, és rájöttem, hogy van egy képességem: gesztusokból és mozdulatokból felismerem, ha egy illetőnek tetszik a másik.

* Akkor tehát aki nem tudja, tetszik-e a másiknak, bizalommal fordulhat hozzád?

— Hahaha! Azért nem szeretnék sort a Hét Nap bejárata előtt, de valóban nagyon megérzem ezt. Nagyon szeretek megfigyelni. Az előző kötetemben s a legfrissebb verseimben is ebből dolgozom. Az pedig íratlan szabály, hogy egy költő akkor tud írni, ha nincs túl jól lelkileg. Én ha boldog vagyok, többet sportolok, találkozom a barátaimmal, a konyhában kipróbálok olyan recepteket, amelyeket előtte talán nem mertem volna. Ha pedig nem vagyok a topon, akkor befelé fordulok, és írok. Egy csomó fekete lyukam van, melyből szépen lehet élményeket halászni. Valószínűleg ott kezdődik a költészet, ha ezek mellé még fikciót is tudsz párosítani. Amikor nem egyértelmű, hogy mi történt meg veled, és mi nem. Fontos, hogy ne használjak idegen kifejezéseket a szövegeimben. Ne kelljen már Idegen szavak kéziszótárát használnia annak, aki meg szeretné érteni őket.

* És mennyire szeretsz beszélgetni a verseidről? Szereted elemezgetni őket költőtársakkal?

— Ezek a kedvenceim, amikor költőkkel beszélgethetek. Azt kell hogy mondjam, kevés ilyen alkalom van. Mindenki rohan, így marad a mail. Celler Kiss Tamás barátommal rendszeresen véleményezzük egymás szövegeit. És nem vagyunk egymással kíméletesek. Izgalmas várni a véleményét. Egyébként általánosságban nézve keveset beszélgetünk irodalomról.
 

* A szabadkai Népszínházból jöttél át a Hét Nap hetilaphoz dolgozni. Miért hagytad ott a színházat?

— Több oka volt. Az egyik, hogy bizonytalan volt az állásom a létszámstop miatt, a másik, hogy az utolsó egy évben már nehezemre esett a színházas munkaidő. Naponta kétszer bemenni, az esték is sokszor foglaltak. Akinek ez hivatása, például a színészeknek, ők máshogy élik ezt meg. Ha nekem esténként négy órát kellene verset írnom, az nem esne nehezemre, de kiszolgáló munkatársként, asszisztensként, ügyelőként egy picit megterhelő volt.

* A Szab-way Színházi Szervezet viszont továbbra is a te szárnyaid alatt működik. Ezt miért tartottad meg?

— Fájdalmas szakítás volt ez a színházzal, mert nagyon szerettem a társulatot. Közönségszervezőnek is azért nem mentem át, mert akkor megszakadt volna a kollégákkal minden kapcsolatom, másrészt a lelkiismeretem sem bírta volna el, ha nincs minden este telt ház, még akkor sem, ha ez nem csak tőlem függ. Amikor felmondtam, egyértelmű volt, hogy a Szab-wayt nem hagyom el, élvezem ezt a munkát. Itt nincs állandó repertoár, kevés előadás van. Rájöttem, hogy a művészeti titkári állás nekem nagyon megfelelne. Sürgés-forgás, telefonálás. Nem bántam meg a felmondásom, és akik akkor a barátaim voltak a társulatból, azok is maradtak. A másik, hogy nagyon jól érzem magam most a Hét Napban. Van terünk kibontakozni. Amikor néha a külföldre költözésről beszélgetünk, mindig az jut eszembe, hogy nem tudnám itt hagyni a munkámat. Nagyon megszerettem. Az interjúzás a legjobb. Új embereket ismersz meg, akik a bizalmukba fogadnak… Orvosokkal szeretek a legjobban beszélgetni, valamiért az egészségügyi témák a kedvenceim. Soha nem gondoltam volna, de így van.

* Készül az új köteted. Miben lesz más, mint az első?

— Amikor hozzáfogtam az íráshoz, mindig ugyanazok a témák jöttek elő: szegénység, betegségek stb. És megelégeltem. Kerestem magamban azt a zugot, ahonnan valami újat tudnék előhúzni. Az íróembernek a legelső kötet után mindig ez a félelme, hogy ismétli önmagát. Most is tabukról szeretnék írni, lerántani a leplet dolgokról. Szerintem nem szabad elmenni az ember életében fontos élmények mellett, legyenek azok jók vagy rosszak. Meg kell őket élni. Ezért szeretem Tarr Béla filmjeit is. A lassított képek éppen ezekre a fontos emberi történésekre irányítják a figyelmet. Engem az érdekel, hogyan működik az élőlények teste, lelke válságban, éhezéskor, háborúközeli élmények után stb. Régóta nyomja mindenemet, hogy kiskorúsítva vagyunk a politika felől, illetve tárgyiasítva az egészségügyben. Ez mindenképp fontos témája lesz a kötetnek. Hogy mi hús-vér emberek vagyunk, nem bábok.