* 2011-ben jelent meg a Mákvihar, az első, gyerekeknek szóló könyved. Hogyan született meg az ötlet, hogy a felnőttek után nekik is írj?

— Az első megjelent kötetemnek, a felnőttverseket tartalmazó Metszeteknek köszönhetően kaptam meghívást a Kanizsai Írótáborba, ahol rendszeresen szerveztek interaktív irodalomórákat gyerekeknek. A tervezett felolvasásunk előtt döbbentem rá, hogy nincs olyan versem, amely a kisiskolásoknak érdekes lehetne, így nekiültem, és fellépés előtt megfabrikáltam az elsőt, sőt néhány nappal később a tábor díját, a Vándorkulacsot is megnyertem egy gyerekeknek szánt, vicces József Attila-átirattal. Egész jól fogadták a diákok, az írókollégák pedig biztattak, hogy bátran foglalkozzak effélével, mert úgy tűnik, van hozzá érzékem. A zEtna kiadó vezetője, Beszédes István jelezte, ha összegyűlik egy kéziratnyi, szívesen megjelentetné. Így született meg később a kiadó első gyerekkönyve, a Mákvihar, és ezzel kezdődött el az én kalandozásom a gyerekirodalom végtelen vizein.

* Azóta is ilyen könnyen születnek a gyerekversek? Valljuk be, nagyon képben kell lenni. Te honnan meríted az ötleteket?

— Dehogyis könnyen! A legelső vers nyilván csak a kezdők szerencséje folytán kerekedett ki gyorsan. Ma már biztosan nem merném vállalni, hogy kiálljak a közönség elé olyan írásművel, amely a fellépés előtt íródott. Ahhoz akkor kellett némi vagányság, melyet azóta már „kiirtott” belőlem az írással töltött bő évtized tapasztalata. A munkamódszerem is megváltozott időközben. Sokszor napokig-hetekig csiszolgatok egy-egy verset, újra- és újraolvasom, magamban és fennhangon is, bejelölöm a sántaságokat, a döccenőket, és megpróbálom kisimítani, kiiktatni őket. A legjobb korrekciós ötletek, rímelgondolások sokszor biciklizés közben jönnek. Pedálozok és agyalok — egész jól beválik ez a módszer. A témák pedig gyakran rám találnak, nem is kell keresnem őket. Sok versem született „hívószóra”, például alkotóműhelyek aktuális témájára, képek, rajzok, zeneszámok, olvasmányélmények ihletésére. Persze az is megesik, hogy egy témára képtelen vagyok épkézláb verset összehozni. Hiába „kotlok rajta”, nem és nem adja meg magát. Olyankor jobb az egészet félretenni. A múzsának is jár egy kis szabadság.

* Gryllus Vilmos is tekerés közben írta meg a Bicikli dalt, úgy látszik, ez egy jól bevált módszer. Rengeteg meghívást kapsz, így találkozhatsz is az olvasóiddal. Mesélnél ezekről az élményekről?

— Az a Gryllus-féle dal a bicajozásról szól ugyan, de átvitt értelemben akár a versfaragásra is vonatkoztatható: a maga lendületével, kaptatóival, lejtőivel, vidámságával. Egyébként ez utóbbi, a vidámság, nemcsak a versírásnak, hanem az olvasókkal való találkozóknak is jellemzője. Amikor gyerekversekkel foglalatoskodik, vagy azokat hall az ember, akaratlanul is visszafiatalodik lélekben, pajkosság ül a szemében, és mosolyogni kezd. Ezt a derűt lenne jó megőrizni a mindennapokra. Mindig, amikor gyerekközelbe kerülök — iskolai felolvasásokon, irodalmi matinékon, tábori foglalkozásokon —, újra és újra lenyűgöz az írásművek varázslatos hatása. Mintha a nyelvük olyan univerzális nyelv volna, amelyet még az is megérez, megért, aki egyébként nem olvas, nem foglalkozik gyakran irodalommal. Hát még ha ez valamilyen művészeti ággal egészül ki! A balassagyarmati Palóc Múzeum meghívására például képzőművészeti foglalkozással egybekötött irodalmi matinét tartottam. A helyszínen rengeteg gyönyörű alkotás született, a gyerekek az elhangzott irodalmi művek hatására rajzoltak. Vagy említhetném a zenés fellépéseinket: a budapesti Táncreakció zenekarral sajátos koncertkörutakat tartottunk Vajdaság- és Magyarország-szerte, és frenetikus élmény volt minden alkalommal, amikor is akár több száz gyerek tombolt a megzenésített verseket hallva, éppen úgy, akárha „valódi” koncerten volnának. Színházi környezetben is érdekes tapasztalat versekkel találkozni: a Szabadkai Gyermekszínházban Bartal Kiss Rita rendező Anyarajz címmel a gyerekverseimből állított össze egy csodálatos előadást, mely ötvözte a költészetet, a zenét és a színművészetet. A közönség soraiban ülő gyerekek énekelték, dúdolták a versdalokat. Az efféle produkciók is hatékony eszközök az irodalom és általában a művészetek népszerűsítésére.

* A gyerekek a legőszintébb kritikusok. Ha már a társművészeteket említetted, akkor megkerülhetetlen Janovics Erika neve, aki már több kötetednek visszatérő illusztrátora, ez esetben pedig alkotó társ. Miért áll hozzád közel Erika vizuális világa?

— Bizony, a gyerekeken rögtön látszik, ha nem tetszik nekik valami, esetleg unalmasnak tartják a hallottakat, látottakat. A könyvekkel is hasonló a helyzet, hiszen a fiataloknak szánt kiadványok esetében nem az kellene hogy legyen a legfontosabb, hogy a kiadónak, a pedagógusnak vagy a szülőnek tetszik-e egy könyv, hanem hogy a célközönségnek, a gyerekeknek tetszik-e. Meg tudja-e szólítani őket. Közel áll-e az ő világlátásukhoz tartalmi, esztétikai szempontból. Persze az is lényeges, hogy egy kiadvány a felnőttek figyelmét is felkeltse, hiszen leginkább ők választanak, ők vásárolnak könyvet, ám elsősorban a gyerekek elvárásait kellene szem előtt tartani egy-egy kötet megírásakor, illusztrálásakor, megtervezésekor. A jó gyerekkönyvek egyszerre hagyományőrzők és innovatívak mind tartalmukban, mind kivitelezésükben, és az illusztráció bennük nem alárendeltje a szövegnek, hanem egyenrangú vele. Komplex látványvilág, mely sok esetben nemcsak ábrázolja a szöveget, hanem „tovább is gondolja” azt. Janovics Erika rajzai éppen ilyenek. Amellett, hogy megjelenítik az olvasottakat, hozzá is tesznek a mesékhez, és a figurák olyan élettel teliek, hogy szinte kilépnek a lapokról. Erika csoda szép színekkel dolgozik, rajzait egyaránt jellemzi az álomszerűség és a humor. Mindig izgalmas, többrétegű vizuális világot teremt, és éppen csak annyira jelenít meg egy-egy szituációt, hogy maradjon mellette tér a képzeletnek. Kitűnő alkotótárs tehát, aki ügyesen ráérez arra, mikor mely jelenetre érdemes összpontosítani — formákba, színekbe foglalva, hogy mindez ne csak gyönyörködtessen, hanem a történetnek is javára váljon.

* A Hangyafarsangban megismerhetjük a Termeszutca 65 lakóit. Miért a hangyák a legújabb könyved hősei?

— A Termeszutca 65-ben seregnyi vidám hangya él, például Termeszterpesz Elemér, Atomhangya, Bubuka, valamint a többi nevesített és meg nem nevezett hős, akiknek közös tulajdonságuk, hogy a napi feladatokat letudva szeretnek mókázni. Jelen esetben éppen farsangra készülnek, és arra törekszenek, hogy személyre szabott jelmezük tükrözze az egyéniségüket. Merthogy csak első pillantásra egyforma lények ők, és éppen e „látszategyformaság” okán választottam a könyv hőseinek hangyákat, hiszen kihívásnak éreztem úgy bemutatni őket, hogy rájuk közelítve (vagy hozzájuk lehajolva) hangsúlyozzam: mindegyikük külön személyiség. A mindennapokban nemigen foglalkozunk ezekkel az apró állatokkal, legfeljebb bosszankodunk, ha olyan helyen jelennek meg, ahol zavarnak bennünket, de aligha tartjuk őket érdekesnek, főképp a méretük okán. A gyerekek viszont szeretik megfigyelni az apróságokat is, úgyhogy gyermeki látásmóddal fordultam a hangyák felé a kézirat megírása során, sőt el is játszottam a gondolattal, hogy némileg összemossam az emberi világot a hangyák rejtett világával. Érdekes tapasztalás volt. Janovics Erika illusztrációi remekül kiegészítik e játékos törekvést, hiszen olyan hősöket teremtett, akik egyszerre viccesek és szerethetők. Talán „hangyásak” is némiképp, bár ez tagadhatatlanul jól áll nekik.