Olyan gyakran hivatkozunk mostanában december 5-ére, hogy attól félek, már-már divattá válik. A határon túl élő magyarok időszámításába keményen és fájdalmasan bevésődött ez a nap. Szeretném leírni, hogy az anyaországban élők is hasonlóan éreznek, de ebben egyszerűen nem hiszek. A közelmúltban már mindenféle időszámítást kitaláltunk magunknak itt, a Vajdaságban. Tulajdonképpen nem is mi akartuk, egyszerűen ránk kényszerítették, hogy így kezdjük a közlendőnket: az infláció előtt és után, az egyik vagy másik háború előtt vagy után, a bombázások... A másik meghatározás, amikor azt mondjuk, ez még a kilencvenes években történt. És jelentőségteljesen pillantunk a beszélgetőtársunkra, aki pontosan tudja, mire gondolunk. Ilyenné vált december 5-e is. Azzal a különbséggel, hogy ha elhangzik ez a dátum, akkor nemcsak a délvidéki, hanem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyarok is értik, hogy 2004. december 5-ére gondolunk, és még nagyon sokáig nem tévesztik össze egyetlen másik év azonos napjával sem.
Mindezt csak azért vázoltam fel, mert én is úgy akartam kezdeni az írásomat, hogy december 5-e óta először éreztem, jó magyarnak lenni. Mert megnéztem Mészáros Márta kiváló filmjét, A temetetlen halottat, Koltay Gábor Trianonját, az Eszmélet című vándorkiállítást József Attila tiszteletére, születésének századik évfordulója alkalmából. Ismét elérzékenyültem Antall József egykori kijelentésén, hogy érzelmileg és lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Emlékeznek, mekkora jelentősége volt ennek akkor? És milyen messzire kerültünk tőle! Az említett rendezvényekkel -- a kis herceg rókájához hasonlatosan - én is díszbe öltöztettem, felkészítettem a szívemet a nemzeti ünnepünk érkezésére. Ha már a természet az idén egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy március idusán járunk. Nem lehet, hogy ez valamiféle intő jel?
Március 15-e, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléknapja a Magyar Sajtó Napja is. 1990 óta ünnepeljük, mert nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit: a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. A tizenkét pontból az első azonnal a sajtóra vonatkozik. ,,Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság és egyetértés! 1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését.”
Szabad-e a délvidéki magyar sajtó? Nem tudok róla, hogy a szakembereink végeztek volna ilyen témájú kutatást. És mi a sajtószabadság? Van erre egy munkadefiníció, amely szerint a sajtószabadság két dolgot jelent: egyrészt az újságírók jogát, hogy bármit megírhassanak, akár olyasmit is, ami nem népszerű a politikusok vagy az olvasók körében, másrészt az olvasók jogát, hogy a sajtóból tájékozódjanak a közügyekről, és beszerezhessék az összes fontos információt. A hír szent, a vélemény szabad. Ez azt jelenti, hogy az újságírónak a hírt a végsőkig tiszteletben kell tartania, semmiképpen sem szabad megmásítania, de a saját véleményét is közzéteheti, amelybe viszont a ,,felsőbb körök"-nek nem lehet beleszólásuk. Említhetném még az öncenzúrát, a politikai és gazdasági nyomást, a függetlenséget.
Azt kérdeztem, hogy szabad-e a délvidéki magyar sajtó, érvényesülnek-e a délvidéki magyar sajtóban a sajtószabadság elvei? Nos, nyilván más választ kapok Újvidéken, Zentán vagy Szabadkán. Az Újvidéki Rádió és Televízió magyar szerkesztőségében dolgozók valóban azt csinálnak, amit akarnak, mert a belgrádi gazda egyáltalán nem törődik velük. De pénzt sem ad nekik. Vagy nem elegendőt. És ezzel teszi őket tönkre, fojtja meg a munkakedvüket, fékezi a lendületüket. Mert kénytelenek csökkenteni a műsoraikat, illetve azzal foglalkozni, amire futja a rendkívül szűkös keretből. Vagyis mégsem egészen azzal, amit szeretnének. A Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében a többség nem tartja jónak az alapítócserét, úgy érzi, basáskodik felettük a Magyar Nemzeti Tanács, illetve a holdudvarába tartozó emberek, áthelyezési, átcsoportosítási szándékokat sejtenek. Mindezt még súlyosbítják az alacsony személyi jövedelmek. Ebből kiindulva egyesek eleve - nem mondom azt, hogy gyűlölettel, de haragosan fogadják az ,,észak"-ról, a ,,tömb"-ből érkezőket. Még a kollégáikat is. Akiknek ráadásul azt is felróják, hogy nem törődnek velük, nem érdeklődnek az ő problémáik iránt. Bizonyára azért, mert jóval közelebb vannak a húsosfazékhoz, és behódoltak. Némi túlzással ugyan, de azt is mondhatnám, magyar-magyar újságíróviszály van kialakulóban, pedig a felek, a két pólus között alig száz kilométer a távolság. Azt hiszem, a felelős pozíciókban lévő magyar politikusaink most már valóban tehetnének valamit a helyzet rendezéséért. Közmegelégedésre. Hogy gondtalanabbul ünnepelhessük a mi napunkat, a magyar sajtó napját. Hogy ne fáradjunk, rokkanjunk vagy szürküljünk bele abba, amit vállaltunk.