A választás ára
Perisity Irma
2021.12.03.
LXXVI. évf. 48. szám
A választás ára

Harminc év körüli, jól öltözött, válogatott szavakkal beszélő fiatal hölgy az interjúalanyom. Úgy érzi, egy beszélgetés nagyon jót tenne a lelkének, különösen azért, mert ismeretlennek sokkal könnyebb a családunkról mesélni, mint egy ismerősnek, rokonnak. Talán azért, mert az idegen semmiben sem mond ellent a hallottaknak.

— Nekem csoda szép gyermekkorom volt, egykeként mindent megkaptam, amit csak akartam — mondja kesernyés mosollyal a fiatal asszony. — A szüleim viselkedésére, nevelési módszerére, életvitelére egyetlen negatív megjegyzést sem tehetek: értelmes, szorgalmas, becsületes emberek voltak, akik egész életükben annak az árát fizették, hogy egymást választották, a szülői tiltakozás ellenére. Azt hiszem, leginkább azért akartam ezt a beszélgetést, hogy a ma nagyon divatos megbélyegzésről meséljek, mely régen sem volt ismeretlen, sőt, akkor talán fájdalmasabb is volt, mint ma, elsősorban azért, mert családon belül sem volt ismeretlen. A szüleim és részben az én életemet is ez a „megosztás” pecsételte meg ostobán, mint minden mesterségesen alkotott, íratlan szabály egy-egy közösség életében.

Az anyám egy tehetős bunyevác család egyetlen lánya volt. A nagyszüleim jeles ünnepek alkalmával nemzeti viseletbe öltöztek, és a saját „stájer” kocsijukon mentek a szagos misére a barátok templomába. Az anyám gyermekkori álma volt, hogy tanítónő legyen, és tanítóképzőt fejezett be. Az utolsó osztályba járt, amikor összejött az apámmal, aki falubeli szegény legény volt. Már olyan értelemben szegény, hogy hárman voltak testvérek, és alig volt tíz holdjuk. Egyszóval, anyám családjánál jóval szegényebbek voltak, időnként még napszámba is jártak. És mindezen felül magyarok is! Egykor, akárcsak ma, voltak családok, melyeknek nagyon fontos volt, hogy a fiatalok egyazon fajtával kössenek házasságot. És főleg a tehetősebb családok ahhoz is ragaszkodtak, hogy a fiatalok anyagiak tekintetében is egyformák legyenek. Anyám szülei egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy a tanult lányuk egyszerű paraszthoz menjen férjhez, méghozzá szegényhez. Mindent megtettek, hogy szétmarják a fiatalokat, de a szüleim kitartóan ragaszkodtak egymáshoz, és a tiltakozás ellenére összeházasodtak. Erre anyám szülei újságban tagadták ki anyámat a családból annak ellenére, hogy egyetlen gyerekük volt, és rokonuk is alig akadt már.

Anyámék bejöttek a városba. Eleinte albérletben laktak, én ott is születtem. Anyám elég nehezen viselte a terhességet, és nem is lehetett több gyereke. Az egyik általános iskolában dolgozott, apám gyári munkás volt, és emellett tanult. Szerszámkészítő lakatos lett, de olyan tudással, hogy több újítását is alkalmazták a gyárában. Már iskolába indultam, amikor a külvárosban vettek egy telket, és délutánonként a barátok segítségével másfél év alatt felépítették a családi házat. Közben nőttem, szeretetben és boldogságban. De az anyai nagyszülőket nem is ismertem. Apám szüleivel sem volt nagyon bensőséges a kapcsolatunk, elsősorban azért, mert anyám úgy érezte, ha az anyósáékkal szorosabb kapcsolatot teremt, a szülei sosem bocsátanak meg neki. Mert ő egész idő alatt hitt abban, hogy az apja megbánta, hogy kitagadta, és majd visszafogadja. Persze, ez nem történt meg. Én valóban úgy nőttem fel, hogy az utcán elmentem volna az anyai nagyszülők mellett, mert nem ismertem volna fel őket.

Befejeztem a középiskolát, és apám tanácsára a műszaki egyetemet választottam. Sikerrel el is végeztem, és sosem bántam meg, hogy lányhoz „nem illő” hivatásom van. Mérnökként újításokkal, műszerek tökéletesítésével foglalkozom, és mondhatom, eddig nem volt jelentősebb akadály előttem, olyan, amelyet ne tudtam volna legyőzni.

Nem volt komolyabb párkapcsolatom, amit az apám fel is rótt, mondván: ne engedjem, hogy anélkül haljon meg, hogy látta volna az unokáját. Mintha érezte volna, hogy néhány hónap múlva egy súlyosabb megfázás következtében kialakult tüdőgyulladás elviszi majd. Anyám még egy évet dolgozott apa halála után, aztán nyugdíjba vonult. Három év múlva ő is meghalt, anélkül, hogy a szülei jelentkeztek volna. Mindössze 20 kilométer választ el bennünket. Én egyedül maradtam, de nem magányosan. Széles baráti köröm van, a munkámat imádom, és keresek annyit, amennyire szükségem van. A nyáron aztán óriási meglepetés ért. Jelentkezett az anyai nagyapám — a nagymama már meghalt —, és kérte, menjek el hozzá. Betegesen, öregesen igyekezett megmagyarázni az elmúlt mintegy harmincöt évet. És kimondta, hogy a végrendeletében engem tett meg egyetlen örökösévé, hiszen te nem tehetsz róla, hogy a szüleid esze öregségükre sem jött meg. Udvariasan megköszöntem a jóindulatát, további jó egészséget kívántam, és kértem, a nekem szánt vagyont testálja a Kolevkára vagy valamelyik humanitárius szervezetre. De ne féljen, én juss nélkül is tisztességesen eltemettetem, ha eljön az ideje.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..