A kisoroszi kiállítás megnyitóján

A mai nagykikindai festőnevek galériájában kiváló helyet foglal el Micsik Nándor nyugalmazott gépészmérnök. Képei a Bánság elmúló életéről tanúskodnak, az akácok hűs oltalmában még megtalálható nádfödeles, vert falú házakról, a recsegős fakarú gémes kútról a korhadozó fakerítés mögött. Ez a napsugárban úszó tanyai tájkép mintha most is az élettől visszhangozna, habár az építmények helyén már csak kopasz, magányos, kiszáradt fatönkök láthatók vagy néma aklak, amelyek ürességéből olykor felsír az emlékezés. Képei által felkiálthatna a kegyetlen valóság, a fájdalmas soha többé.
Mintha az ecsetjével az idő kegyetlen múlására szeretné felhívni a figyelmet. Az olaj, a tempera és az akvarell technikák mellett ceruzarajzokat is készít. Művei számtalan kiállításon jelentek meg itthon és külföldön. Hét önálló tárlata volt Nagykikindán, Törökkanizsán, Tószegen, az utolsó pedig az idén februárban Kisoroszon, de az alkotásait az érdeklődők megtekinthették az anyaországi Berettyóújfalun, Temesváron és Magyarkanizsán is. A Vajdasági táj elnevezésű pályázaton díjazták a festményét, egyik művét az Újvidéki Múzeumban is bemutatták.
- Úgy kezdtem, hogy 1953-ban, amikor megesküdtünk, vettünk egy házrészt egy Felbab nevű embertől, aki fiákereket festett. Én már az iskolában és a gimnáziumban is jól rajzoltam, sőt, odahaza is próbálkoztam, de csak ceruzával. Volt akkoriban a városunkban egy fagylaltos, Muratoviænak hívták. Ő elhozta egyszer az öreg Felbabhoz a kocsiját, amelyiken a fagylaltot tolta az utcán, és arra kérte, fesse át. A mester meg is tette, de amikor a fagylaltos eljött a kocsijáért, azt mondta, jó lenne, ha odarajzolna az egyik oldalára egy kislányt, a másikra egy kisfiút, ahogy nyalják a fagylaltot. Az öregnek azonnal eszébe jutottam és magához hívatott. Megkérdezte, elvállalnám-e a feladatot. Nekem még nem volt tapasztalatom az olajfestékkel, de megpróbáltam, és sikerült. Az öntödében dolgoztam technológusként, ahol néha szerveztek kiállításokat. A festészet számomra még csak hobbi volt, délután hódolhattam neki, a munkám után. Aztán jött a tagság a Livac egyesületben, részt vettem a műterem tevékenységében is, ahol összejöttek az amatőr festők. Ezzel folytatódott.
1986-ban nyugdíjba mentem, s majdnem minden napot a kedvtelésemnek szentelhettem. A rajzot nyáron készítem. Sokat járok horgászni, s felfigyelek a szép motívumokra. A vajdasági tájat szeretem. A képeim egész Németországig eljutottak. Amikor harminc év után először indultam látogatóba az apámhoz Németországba, neki is festményt vittem.
Kötődök a képeimhez, nem válok meg egyszerűen tőlük. A rajzolás és a festészet benne van a véremben, nem tudok meglenni nélküle. Senkitől sem tanulhattam. Sokat jártam külföldön, amíg a gyárban dolgoztam. Moszkvában például láttam a Borodini ütközetet, ami legalább öt tonnát nyomó körkép. Németországban is jártam a múzeumokat, de be kell vallanom, hogy a modern festészet nem érdekel.
Kritikusai szerint Micsik Nándor festészete már a hiperrealizmusba megy át. Ezt bizonyítja a fekete-fehér színárnyalat is a képein, amivel a ,,puha vonal rajzolói” közé sorolható. Ez nem is lehet másként, ha a művész, mint ő, szívvel-lélekkel veti bele magát az alkotásba. A képek kisugárzása bizonyítja, hogy a művész a vajdasági táj igazi szerelmese.