- Kovács Adrián felvétele

A vajdasági sajátosságok és különlegességek sorában minden bizonnyal előkelő helyet foglal el a sínbusz, vagy közkedvelt nevén: a ,,sinó”. Mindenki tud valamilyen történetet a legtöbb esetben egy, esetleg két kupéból álló szerelvényről, amely szürreális módon zakatol, csattog, zötyög át a rónaságon. Nem is kényelmes, nem is szép, de mégis jó, hogy van. Pontosabban: bizonyos szakaszon csak volt, októberig. A Szerbiai Vasutak Közvállalat döntése értelmében ugyanis a tizedik hónap elejétől a Szabadka-Zenta-Nagykikinda vonalon a korábbi három, illetve öt járat helyett csak egy közlekedik, ami nagy felháborodást váltott ki az utazók körében. A szürke ,,pléhdoboz”-t főleg középiskolások és egyetemi hallgatók, piacozók vagy a munkahelyükre naponta ingázók vették igénybe, de senkinek sem mindegy, hogy a menettérti sínbuszjegy Zenta és Szabadka között 200 dinárba került, a busz viszont 700 dinár. Ráadásul hét óra előtt tíz perccel indul az első, vagyis a tanítás kezdetére lehetetlenség Szabadkára érni.
A drasztikus változás oka, hogy a két sínbusz közül, amellyel a szabadkai vasútállomás eddig rendelkezett, az egyik megérett a kiselejtezésre. Ezeket a járgányokat ugyanis még a második világháború után, vagyis hatvan évvel ezelőtt kapták Németországból. Persze, korábban nemcsak kettő volt belőlük, de a többit is kénytelenek voltak leírni, illetve hosszabb ideje nem sikerül megjavíttatni őket. Az egyetlen maradékkal viszont el kell látniuk a Szabadka és Szeged közötti forgalmat is, amelyre nemzetközi megállapodás kötelez. Most tehát azt praktizálják, hogy amikor a sínbusz 16 óra 15 perckor megérkezik Szegedről, ellenőrzik, üzemanyaggal töltik fel és 17 órakor elindítják Zenta felé. Vagy nem, mert néha egy órát is késik. Hogy korábban volt hajnali, délelőtti és esti járat is, sőt délután kettő (13.15-kor és 16.00-kor) arról lassan mindenki megfeledkezik. Pontosabban az utasok nem, mert ők továbbra is bosszankodnak és panaszkodnak, ahol csak tudnak, többek között a zentai önkormányzatnál. A témával már foglalkozott a Tisza-parti város képviselő-testülete is. Az ülésen határozatot hoztak a kapcsolat felvételéről a vasútforgalmi közvállalat illetékeseivel. A találkozóra nemrégiben került sor a zentai városházán.
Sajnos, a megbeszélésen, amelyen részt vettek a Szerbiai Vasutak Közvállalat személyforgalmi részlegének vezetői, valamint a szabadkai, a csókai és a vendéglátó önkormányzat képviselői, semmi biztató sem hangzott el. Félő, hogy néhány hónapig marad a jelenlegi helyzet, vagyis a két város között naponta csupán egy sínbusz közlekedik. A Szabadka-Szeged szakasz korántsem annyira népszerű az utasok körében, mégis, a két ország közötti bilaterális szerződés értelmében elsőbbséget élvez.
A Szerbiai Vasutak Közvállalat pillanatnyilag összesen hat műszakilag jó állapotban levő sínbusszal rendelkezik, ezért jó néhány járatot megszüntettek, illetve csökkentették a számukat. Az igazgatóbizottság már egy hónappal ezelőtt döntést hozott tíz használt sínbusz vásárlásáról, sőt újak beszerzése is szóba került, de ez csak akkor valósulhat meg, ha az állam másként viszonyul a vasúthoz. Jó példáért nem is kellene messzire mennie, csak a környező országokba.
Szerbiában a vasúti forgalom újjáélesztéséhez több mint 3 milliárd euróra lenne szükség, amit képtelenség előteremteni. A Zenta-Szabadka vonal revitalizációja a következő öt évben esedékes, ha sikerül rá pénzt biztosítani.
A fennálló helyzet ellenére a december 9-én életbe lépő új menetrendet annak reményében állították össze, hogy a közeljövőben sikerül üzembe helyezni a javításon levő kocsikat is. Kiderült, az önkormányzatok jó szándékú segítőkészsége továbbra is csak papíron marad, mert az ilyen munkálat ára 150-200 ezer euró között is alakulhat. Ennyit viszont nem tudnak felajánlani! Talán még községközi összefogással sem. Sőt, jelenleg nincs is, aki elvégezze ezt a fontos tevékenységet, mert az egyetlen javításra szakosodott vállalat, a nagybecskereki Šinvoz, a tulajdonosváltás után csődbe ment.
Az érdekelt községek mégis tehetnek valamit! Egyelőre annyit, hogy hallatják a hangjukat, később viszont részt vehetnének a jegy árának alakításában. Ha vállalnák a viteldíj egy részének fedezését, akkor az utasszállítás, ha nem is kifizetődő, de legalább gazdaságosabb lehetne.
Nézegetem Cs. Simon István Tisza menti mozaik című könyvét, fedőlapján a furcsa, égnek meredő sínpárral. ,,Alattomosan osztódó világvégi csönd nehezedik rám. Nem messze innen, északra, Oroszlámosnál, fölpördítették a sínpárt, ami most úgy hat ebben a keserves télben, mintha valami elfuserált szánkóként bele akarna csúszni a határ menti enyészetbe' - olvashatjuk az Üres az állomás című írásban. A szerző a folytatásban megemlíti a már nem létező valkányi nagyállomást is, amelynek az éttermében hétvégeken zene szólt, az utazóközönség pedig kényelmesen várta be a Pest vagy Temesvár felé száguldó Orion expresszt. Nincs szándékunkban nosztalgiázni, csak nem szeretnénk a jövőben még több véget érő sínpárt látni. Fussanak csak a végtelenbe, ahogyan illik.