Senki sem születik kutyaidomárnak, -kiképzőnek, de sok tanulással ezt a tudományt is el lehet sajátítani. Melegen ajánlom egy olyan szakkönyv beszerzését, amely telis-tele van hasznos tanácsokkal, melyeket a vadászebünk kiképzésénél alkalmazhatunk. Nekem mindig vizsláim voltak a karrierem során. A német drótszőrű vizslákat kedveltem legjobban, és tenyésztettem is őket. Sok mindent megtanultam a kiképzésről, és sikeresen át is adtam a tudományom a kutyáimnak. Ha betartunk néhány alapszabályt, akkor gyorsan halad a kiképzés, de az egyik fő szabály, hogy nem sietünk! Ha a vadásznak nincs ideje a kutyára, akkor ne vegyen magának, mert a vadászkutya menni akar, dolgozni szeretne. Ahhoz meg idő kell, foglalkozni kell vele.

Mit ér a jó törzskönyv? Véleményem szerint nem sokat, mert ha nem tanítják be a kutyust, „ugyanolyan hülye lesz, mint a gazdája” — elnézést, de így van. A jó vérvonal abban segíthet, hogy gyorsabban tanul a kutya, előbb megérti, mit is vár el tőle a gazdája. A sok türelem, kitartás és szorgalom meghozza a várva várt eredményt. A kutya a vadász leghűségesebb segítőtársa a vadászaton, de csak akkor, ha be van tanítva. A kiképzetlen eb szétzavarja a vadat, még azelőtt, hogy a vadász lövést adna le. Ilyenkor a kollégák megorrolnak a kutyára is, meg a gazdájára is. Megjegyezném, jogosan teszik, mert felmerül a kérdés, minek hozza vadászatra az ilyen buta ebet.

Nagyon fontos, hogy minél fiatalabb ebet vásároljunk, legyen ideje a vadászhoz szoknia. A kiképzés során nem rohanunk, minden fázist tökéletesen el kell sajátítania a tanulónak, de nem kutyafuttában. Egyszerre csak egy parancsot tanulunk, és amikor már álmában is azt gyakorolja, akkor térünk rá a következőre, de párhuzamosan állandóan ismételjük az első parancs végrehajtását is. Meg kell értenünk, hogy a kutya hároméves koráig baba, ifjonc, szeleburdi, nem várhatunk nagy komolyságot tőle. Az majd a harmadik év után jön meg, és ilyenkor már elvárható a szép teljesítmény az ebünktől. Az én kutyáimmal hat hónapig mindennap egy órát foglalkoztam, meg is lett az eredménye. Mind szárazföldön, mind vizes területeken kiválóan teljesítettek.

Ilyenkor szokott a csoporttagok részéről némi féltékenység kialakulni, majd gyorsan beszerzik a kiskutyát, és naivan azt hiszik, hogy három hét alatt kiképzik az ebet, amitől olyan lesz, mint az enyém, melyet már három éve tanítok. Az egyik vadász bedobta a kutyáját a tóba, mert nem akart bemenni a vízbe — és mit ért el vele? Az állat legközelebb már abba a kukoricásba sem volt hajlandó bemenni, amely a tóra vezet. Ezt a gazdája mesélte nekem, én pedig majdnem szétröhögtem magam. Az enyémet kiskorában az ölemben vittem a meleg, sekély vízbe, folyamatosan bátorítottam, simogattam, amit jó néven vett. Megszerette a vizet, annyira, hogy végül ki sem akart jönni a partra.

Kétféleképp lehet a kutyát nevelni: szeretettel, mely mélyebb, vagy veréssel, mely felszínesebb, de sokkal gyorsabb. Ahogy múlt az idő, egyre több parancsot tanult meg a kutyám, mire végül már önállóan vadászott. Tudta a dolgát, és kitűnően helytállt a vadászatokon. Ha valami hülyeségen összevesztünk, akkor a fejét a tenyerembe nyomta, és követelte, hogy simogassam meg, ami meg is történt, és utána szent volt a béke. Egyszer egy gyalogátkelőhelynél vártuk a zöldet, én megfogtam a kutyám puha fülét, nehogy az autók elé ugorjon. Erre ő óvatosan kifűzte a fülét a markomból, és még finomabban megharapta a csuklómat, amivel azt jelezte, hogy ne csináljak ilyet, mert ez neki fáj. Az a harapás nem is volt harapás, inkább egy simogató ölelés a fogaival. Lenyűgöző családtag volt. Úgy futott póráz nélkül a kerékpár mellett, hogy a feje sosem volt előrébb a pedálok tengelyénél.

A kutyát mindenre meg lehet tanítani, csak sokat kell vele foglalkozni. Kisebb korában gyakoroltuk a vadnyúl apportírozását. Egy házinyúl bőrét kitömtem szalmával, kitűnő kellék lett belőle. Ahogy erősödött a kutyám, a szalmát lecseréltem sárga földre, melynek megvolt a súlya, amitől a nyakizmai is szépen megerősödtek. Az én kutyusom galoppba hozta a nyulakat, magasra emelve, nem a földön húzta, hogy csupa csatak legyen a nyuszi, mire a gazda megkapja. Egyszer egy sebzett nyuszit üldözőbe vett a kutyám, mert meg tudta különböztetni, melyik nyuszi után érdemes futni. A lövés után a tapsifüles még jobban vágtatott, a kollégáim mondták, hívjam vissza a kutyát, úgy sem lesz meg. Az egész csoport megállt, és vártuk a hajsza végét. Az nem is volt kérdéses, hogy a nyúl tüdőlövést kapott. Kb. 400 méter után a nyuszi felbukott egy barázdában, a kutyám elcsípte, és galoppba hozta nekem. Mit mondjak? Lelkesen tapsolt huszonöt vadász, ez volt a sok-sok munka elismerése.