— Egészen biztosan már gyermekkoromban belém rögzült a türelmesség, mert az apámmal sokat jártam vadászni, és néha órákig ücsörögtünk egy-egy rejtekhelyen, mire megjelent a vad — meséli Marko kifogástalan magyarsággal. — Hogy a jellembeli tulajdonság végérvényesen rám ragadt, az már más téma. A szüleim Likából származnak, a második világháború idején a „menetrend nélküli” vonatok egyike hozta őket ide. Két katonai faládával és két gyermekkel vágtak neki az új hazában való letelepedésnek, én már itt születtem. Mi, a három fiú, nagyon hamar megtanultunk magyarul, egy magyar faluban kapott ugyanis apám egy elhagyott gazdaságot, lakóházzal, melléképületekkel és öt hold termőfölddel. Az apám gyorsan beilleszkedett, a férfiak hamar befogadták, és rengeteget segítettek neki, hogy megszokja az új környezetet. Az elemi első négy osztályát mind a hárman magyarul fejeztük be, ötödiktől kezdve indultunk a szomszéd kisvárosban szerb iskolába.

Az otthonunkat kivéve mindenütt magyarul beszéltünk, tizenéves koromban már senki sem mondta volna meg, hogy az nem az anyanyelvem. Középiskolás voltam már, amikor szemezni kezdtem egy helybeli lánnyal. Egy osztállyal felettem járt, mert én a körülmények miatt később indultam iskolába. Ő is szívesen mászkált velem, hetente egyszer filmet vetítettek a falu kultúrotthonában, oda mindig együtt mentünk. Ezt a kapcsolatot az első szerelem naivsága, tisztasága jellemezte. Attól lett bensőséges, hogy tanítás után kézen fogva mentünk az utcán, én vittem a táskáját, esetleg tartottam az apja terebélyes esernyőjét, ha esett az eső. Természetesen örök hűséget esküdtünk egymásnak, az egybekelést pedig arra az időre terveztük, ha ő már befejezi a középiskolát, én pedig kitöltöm a katonaságot. Mindenki tudta, hogy együtt „járunk”, jó szemmel is nézték a kapcsolatot, kivéve anyámat, aki nem szerette volna, hogy magyar feleségem legyen.

Bevonultam katonának, a lány egy évet várt rám, rendszeresen írt, eljött az eskütételre, viszont idővel megritkultak a levelei, végül pedig a búcsúlevelet is megkaptam tőle, mert anyám tette a dolgát otthon. Leszereltem, két évig otthon voltam, és két hónappal azután, hogy a lány férjhez ment, én is megnősültem — persze egy „magamfajtát” vettem el. Nem született gyerekünk a feleségem meddősége miatt, de ezt nem vetettem a szemére, hiszen nem az ő bűne volt. Tíz évig éltünk együtt, majd szétváltak útjaink. Ismét hazajöttem, otthon voltam két évig, majd összeköltöztem egy szomszéd faluból származó — ugyancsak velem azonos nemzetiségű — asszonnyal, aki elváltként nevelte egyedül a két lányát. Egy nagyon csöndes, szorgalmas nő volt, végtelenül tisztelte a szüleimet, és még a legapróbb figyelmességet is megköszönte. Külön tisztelte bennem, hogy a két lányt úgy neveltem, mintha az én gyerekeim lettek volna. Amikor az idősebbik férjhez ment, a násznép java azt sem tudta, hogy nem is én vagyok az igazi apja. Az asszonynak volt egy rossz állapotban levő háza, amikor összekerültünk. Évekig tartott, mire egyedül rendbe hoztam, kicsinosítottam.

Teltek-múltak az évek, éltük a hétköznapokat, miközben én elég gyakran érdeklődtem az első szerelmem után. Tudtam, hogy van egy fia, meg hogy Újvidéken élnek, de évekig nem láttam. Viszont sokszor álmodtam vele... Álmomban fogtam a kezét, kabátujjal töröltem le a homlokáról az esőcseppeket... Még mindig szerettem, és megfogadtam, egyszer úgyis az enyém lesz.

Amikor meghalt a párom, a hagyatéki tárgyalás után a lányok kitettek a házból. De nem estem kétségbe. Majdnem biztos voltam benne, hogy olyan fordulat áll be az életemben, amelyre hosszú évek óta várok. Persze, ismét a családi házba tértem vissza, melyből már hiányzott az anyám, és néhány hónap múlva apám is meghalt. Egyedül voltam, a két bátyám családostul külföldre költözött, én azonban tudtam, hogy nem mehetek sehova, történni fog valami. Amikor meghalt az első szerelmem férje, türelmesen vártam néhány hónapig, majd jelentkeztem neki. Azt mondta, fél a fia reakciójától, várjunk egy kicsit. Már három éve várok, viszont ez az időszak tele van fénnyel, a gyomromban repdeső lepkékkel. Mint húszéves koromban, eljárok a háza elé, néha kavicsot dobok az ablakára, vagy a jelünket fütyülöm. Szabályosan udvarolok neki, és ami a legizgalmasabb: titokban. Amíg össze nem gyűjti a bátorságát, és el nem mondja a fiának a történetünket, vagy amíg maga a fiú rajta nem kap bennünket a titkos találkák egyikén. Én türelmes vadász vagyok, kivárom a nemes vadat — majdcsak a csapdámba esik!

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com