Nekem sem igazán akaródzott kiugrani az ágyból, én is a délelőtti lazításra vagyok beprogramozva. Az év végi felpörgés után sehogy sem tudtam elképzelni, hogy túrabakancsot húzok, kilométereket gyalogolok, és ettől majd jól érzem magam. Aztán gondoltam egy merészet, autóba ültem, és Magyarkanizsára érve rácsörögtem Huszta Erzsébetre, a Magyarkanizsai Természetjáró Egyesület elnökére, s kertelés nélkül bevallottam, átlustultam az évnyitó gyalogtúra kezdetét, lekéstem a téglagyári közös indulást, de immár tettre készen itt vagyok, hol érem utol őket. És Erzsébet a tőle megszokott dinamikus stílusban már magyarázta is: a martonosi töltésen halad a mintegy ötvenfős csapat, az első kanyaron túl, a másikon még innen, a cél a martonosi Ponty Sporthorgász-egyesület, ahol forró tea és forralt bor, zsíros lepény és ipari mennyiségű lila hagyma várja a felfrissülni vágyókat, ami után ugyebár méltán következhet a visszaút.

Nemsokára leparkoltam az öreg Porschét a martonosi töltésre felvezető utat lezáró sorompó közelében, és fittyet hányva a józan paraszti észre, víz és egyéb túrakellékek nélkül párommal megindultunk a kis sétára, úgyis jövünk mindjárt, nincs ez messze, mondom én, az örök optimista. A bő 15 fok, a napsütés, a fák, a Tisza közelsége, a madarak örömteli csiripelése, a tájon átfutó őzek, a virágzó százszorszépek és pitypangok megtették hatásukat: mosoly került az arcra, boldogság a szívbe, csupa-csupa pozitív gondolat az elmébe, élmények tömkelege az emlékezetbe, a pillanat öröme, az élet és a természet megannyi szépsége ezúttal is rabul ejtett. Nemsokára a messzi távolból felderengett a túrázók színkavalkádja, és optimistán azt hittem, hamar a tömeg nyomába érünk, ám itt egy kanyar, ott egy lejtő, amott egy tanya, imitt meg egy érdekes faág, arra egy virág, amarra átdereng a Tisza, megannyi ok a megállásra, szemlélődésre, feltöltődésre, rácsodálkozásra, gyönyörködésre. Közben önfeledt beszélgetés, korábbi közös túráink felidézése, nézd az őzek fehér fenekét, emlékszel, amikor a Fruška gorán, a kelebiai erdőben, a kanizsai járáson, a Velebiti-tó körül, a horgosi erdőben no meg Palicson, odanézz, ott az ártéri erdőn túl látszik a Tisza… Észre sem vettük volna, hogy már a martonosi templom csúcsa dereng a horizonton, vagyis túl vagyunk jó néhány kilométeren, ha az ünnepi étkekben, rokonlátogatásokban és, valljuk be, télelős mackóságunkban ellustult talpunk, lábizmunk és derekunk nem jelezte volna a beléjük gyalogolt távot. Vizünk persze egy korty sem, pedig de jólesett volna! A fene sem gondolta, hogy ez a martonosi töltés ilyen csalafintán kanyargós! S ezúttal is megtapasztaltuk, ha túljutsz a nehezén, minden újra könnyű, előbb-utóbb mi is befordultunk a faluba bevezető aszfaltútra, s hamarosan Erzsébet üdvözlő integetésére lettünk figyelmesek, aztán már minden jött magától: a finom, forró tea és az illatos-ízes, lila hagymás zsíros lepény, a jóleső beszélgetés, lábkinyújtással párosulva.

— Körülbelül hatvanan vagyunk, néhány kutyával kiegészülve. Topolyáról, Zentáról, Adáról, Martonosról, Horgosról, Kanizsa több településéről jöttek elénk Kanizsára, és most sétáltak velünk vissza az egyesület tagjai. Ez a tizenegyedik hagyományos, január 2-ai évnyitó gyalogtúránk. Hárman vagyunk, akik mindegyik alkalommal részt vettünk: Berec Sanyi, Danyi Zsuzsa, aki a bor- és teafelelősünk, valamint jómagam. Az első túránk a bátyám meghívására jött létre, mert azt ígérte, főz nekünk kakas- vagy kacsapaprikást, de csak akkor, ha átjövünk gyalog Martonosra. Be volt fagyva akkor a Tisza, és a fiammal meg a kutyánkkal kiegészülve útnak indultunk mi hárman. Gyönyörű volt, zúzmarás, deres, fagyos. Aztán a következő évben megint jöttünk, a későbbiekben mintegy hatvan embernek főzött körömpörköltet a bátyám, hat éve pedig a sporthorgászok a vendéglátóink, s áttértünk a zsíros lepényre. Minden létező úton jöttünk már be Martonosra a töltésről letérve, egy azonban biztos, hogy a Tank utcán megyünk ki évek óta, elsősorban azért, mert egy kedves család utcabál jelleggel kisasztalra kihelyezett pogácsával, pálinkával, egyéb frissítőkkel vár bennünket, s így folytatjuk utunkat vissza a töltésre, megtéve a mintegy 12 km-es kört.

Az egyesület idei terveiről szólva elmondta, a hónap közepén tartanak közgyűlést, január 14-én erdőtakarítást (reményeik szerint az elkövetkező években Magyarkanizsa község területén az ártéri erdőt teljes hosszában mentesítik majd a víz hozta hulladéktól), valóra válhat a három éve érlelődő elképzelés, mely szerint a testvérvárosok sorából ez idáig kimaradt Nagykanizsát is felkeresik kerékpárral a nyáron (Röszke, Kiskunhalas, Budaörs, Ferencváros, Tata, Királyhelmec, Felsőzsolca visszaúttal 1236 km volt, és két hét biciklivel, sátorral, sőt: Sepsiszentgyörgy és egész Kovászna megye körbebringázását is maguk mögött tudhatják, gyönyörű volt), s Erzsébet Kanizsa tizenhárom települése keresztül-kasul járásának ötletével is kacérkodik. Szóba jöhet még a községbeli ártézi kutak feltérképezése, az öt tiszai híd igénybevételével megvalósuló kerékpártúra is körvonalazódik, és megannyi más. Aki szívesen csatlakozna, keresse az egyesület Facebook-oldalát!

A visszaútról mi mást is mondhatnék, mint azt, hogy gyönyörű volt. A szántóföldek közötti sáros úttól kezdve a töltésre fölkaptatva, egy másik irányból, más fényviszonyok közepette újabb ezer arcát mutatja a természet. Elfáradtunk-e? Hát persze! De ez egészen más jellegű, mint a karácsonyi-újévi eszem-iszom utáni erőtlenség. Próbálják ki!