* Digitalizáció, mesterséges intelligencia, informatika – ezek az előadás kulcsszavai?

– Lehet, hogy a másfél órás időtartam alatt ezeket mondom ki legtöbbször, de bármilyen technológiai fejlesztésekről beszélek is, a gyermek, a nevelés, a személyiség és az emberek közötti kapcsolat kerül inkább a középpontba. A téma nyilván az, hogy a felsoroltak hogyan hatnak a fiatalokra, illetve mindannyiunkra, miként fogadjuk be az információkat, és dolgozzuk fel őket, hogyan befolyásolja mindez a tanulási folyamatot, mennyire változott meg a környezetünk és a gondolkodásunk. Felmerül az a kérdés is, mit várunk el az iskolában a pedagógustól, illetve milyen világot teremtettünk magunknak. Mindezt az ember fejlesztette, tehát a technológia és a mesterséges intelligencia nem önmagát generálja, van mögötte egy tudat alatti vagy nem kimondott szándék, hogy ezzel mit szeretnénk elérni, milyen iskolaképet, emberképet képzelünk el, hol tartunk és hogyan haladunk ezen az úton.

* Általános elv, hogy a gyerekeket ne tiltsuk el a digitális eszközök és az MI használatától, hanem tanítsuk meg őket a helyes alkalmazásukra. Lehet-e, illetve kell-e még erre tanítani a mai fiatalokat, elfogadnak-e valakitől tanácsot?

– A fiatalok azoknak hisznek, akik hitelesnek tűnnek számukra, és ki kell mondani, egy idő után ez nem a szülő és most már nem is a pedagógus, ami ugyancsak társadalmi probléma, viszont nem a technológia tehet róla. Vannak azonban emberek, akik nagy hatással vannak rájuk, méghozzá az influencerek. Ki lehet influencer? Lehet egy olyan közszereplő, aki értéket nem közvetít, de olyan is, aki értéket ad át, és manapság már a pedagógusok is próbálkoznak ilyen szerepekkel. Ahhoz, hogy át tudjuk nekik adni a mi elképzeléseinket, nekünk is nagyon sokat kell tanulni. De mindenképp kell őket tanítani, mert hiába tiltjuk, akkor is használják az MI-t. Sőt, a mi életünkben is évek óta jelen van a mesterséges intelligencia, csak nem tudtunk róla. Például, amikor az ügyfélszolgálattal kommunikálunk, a chatbotok is MI-alapúak. A diákoknál az a legnagyobb gond, hogy amikor az iskolai feladatokhoz kötődően használják, akkor csak a megoldásra kíváncsiak. Azt kell elsajátítaniuk, miként lehet úgy alkalmazni, hogy segítse a tanulási folyamatot.

* Az előadás a pedagógusokat és a diákokat egyaránt megszólítja?

– Igen, sőt még egy nagyon fontos célcsoportot próbál elérni, a szülőket, mert nélkülük nincs nevelés. Ők az osztályba nem tudják bevinni ezeket a szabályokat és alapelveket, de az otthoni alkalmazásuk is nagy jelentőséggel bír. 

* Lehet-e úgy változtatni az eddigi szokásokon és tanítási módszereken, hogy közben az időtálló értékek megmaradjanak?

– A pedagógusok is szeretnének megfelelni a diákoknak, akik a digitális tartalmak fogyasztása közben nagyon impulzív dolgokra vágynak, ezért néha megpróbáljuk kiszolgálni őket az osztályteremben. Arra azonban oda kell figyelni, hogy bármennyire is fejlődik az infrastruktúra, és bármilyen technológiát viszünk is be, az alapok, mint a személyes kapcsolatteremtés, közösségépítés, ne változzanak, ne szoruljanak a háttérbe. És ebbe beletartozik a tudás is mint alapérték, melynek nem szabad eltűnnie a XXI. századi iskolából sem. Fontos, hogy mi van a mi fejünkben, hogy el tudjuk dönteni, amivel találkozunk, igaz-e, vagy sem.

* Sokat beszélünk arról, hogy a mai gyermekek, fiatalok figyelmét csak nagyon rövid időre lehet lekötni, ezért nyilvánosságra került már egy olyan elképzelés is, hogy a 45 perces iskolai órákat 30 percesre kellene csökkenteni.

– Én annak a híve vagyok, hogy meg kell edzeni a gyerekeket, legyenek kitartóak, tudjanak huzamosabb ideig is egy dologra figyelni, ne csak 20 vagy 8, esetleg még kevesebb másodpercig. Ezzel nem azt mondom, hogy 45 perces, nagyon monoton órákat kell nekik tartani, melyeken egyébként ötven évvel ezelőtt is elunta magát a diák. Ez nem működik, tehát úgy kell felépíteni az iskolai órát, hogy legyen benne interaktivitás, játék, beszélgetés. Vonjuk be őket, akkor nem fáradnak el, nem unják meg a 45 percet. A jó pedagógusok már évtizedekkel ezelőtt is csináltak ilyeneket, tehát ez is független a technológiától. Azt is mondogatjuk, hogy a tanulók illusztráció nélküli, vastag könyveket nem igazán akarnak olvasni. Ha nem is várjuk el tőlük, és megelégszünk azzal, hogy a rövidített változatot adjuk a kezükbe, vagy elegendőnek tartjuk, hogy a filmadaptációt nézzék meg, akkor olyan generációkat nevelünk fel, amelyek a magánéletben sem lesznek képesek odafigyelni egy-egy hosszabb beszélgetésre. Nem szabad csökkenteni az elvárásokat, inkább olyan módszereket kell alkalmazni, hogy a 45 perces óráról a csengetés után se akarjanak kimenni.

* Mi a véleménye arról, hogy sok oktatási intézményben már tiltják az okoseszközök bevitelét is?

– Én ezt támogatom. Amikor elkezdtük a mobiltelefont bevinni az iskolába, akkor nem tudtuk, milyen hatása van, azt gondoltuk, színesíti az órákat, illetve egy olyan felületet ad a diákoknak, amellyel nem nagyon találkoznak, tehát izgalmasabb lesz az oktatás. Mára eljutottunk oda, hogy a tanulók napi 12 órát töltenek a telefonon, már nem érdekes nekik, nem ad semmi pluszt, ha az osztályteremben is náluk van, és motivációs eszközként sem használható. Azt is tudjuk, ha előveszik a telefont, akkor nem biztos, hogy azt csinálják, amit mi szeretnénk, mert feljön egy értesítés vagy valami sokkal érdekesebb, mint amiről éppen szó van. Amit meg lehet oldani analóg módszerrel, azt inkább csináljuk úgy, szemléltetésre használjunk olyan eszközt, amelyet a pedagógus kezel, a diákok pedig legyenek együtt, közösségben. Alkossanak projektumokat, kooperatív technikákkal közösen oldjanak meg feladatokat, mert a szabadidejükben úgyis a telefont nyomkodják. Maguktól soha nem fogják eltenni, és az sem megoldás, ha a táskában van. A szülőkre visszatérve otthon sem kellene engedni, mondjuk, hétvégén, hogy egész nap a telefonon és az online térben lógjon a gyermek. 

Milyen a jó modern iskola?

Szakos Enikő értekezését a jelenlegi helyzet felvázolásával kezdte. Az információk felgyorsult áramlása és fogyasztása, az online térhódítása azt eredményezi, hogy a gyerekek és a fiatalok mindent azonnal akarnak, és ezzel elveszíthetik a kapaszkodóikat, mint az identitás, a személyes kapcsolatok és a biztonság. Szóba került egyebek között, hogy a stabil kisközösséget az online közösség, a többgenerációs családot a magányosság, a lokalitást a globalitás, a valóságot az online világ, a kötött szerepeket az identitásválság váltotta fel, a vallás, a hagyomány és a normák helyett az individualizmus és az önmegvalósítás a legfontosabb. Felmerül a kérdés: Ami új, az feltétlenül jó? Ami régi, az már elavult? Pedig a mai kisgyerekek is ugyanolyan igényekkel érkeznek a világba, mint a nagyszüleik. Kötődésre, figyelemre, biztonságra, szerető társas kapcsolatokra, közösségre, megbecsülésre van szükségük, nem pedig képernyőre, magányos tevékenységekre, online kapcsolatokra és digitális jelenlétre.

Az előadó arra is kitért, mire használható a mesterséges intelligencia a pedagógusok és a diákok részéről. Például a szöveg átfogalmazására és összefoglalására, vázlatírásra, óraterv készítésére, forráskeresésre, nyelvhelyességi, stilisztikai segítségre, kép- és videógenerálásra, fordításra… Az oktatás, a nevelés és a kapcsolatok minőségét nem a technológia használata határozza meg, de ha merünk élni vele, bizonyos munkafolyamatokat hatékonyabbá tehet. A diákok számára az a legkárosabb, ha elvégzi helyettük a gondolkodást, a munkát. Személyiségfejlesztés, erkölcsi iránytű és strukturált gondolkodás nélkül az információk halmaza olyan, mint egy könyvtár polcok nélkül. Ahhoz, hogy az adatmorzsák használhatók, előhívhatók és rendezettek legyenek, stabil keretre van szükség. 

Kiderült, a jó modern iskola ismérvei közé tartozik, hogy gyermek- és pedagógus-központú, személyes kapcsolatokon, közösségeken alapul, az egész embert formálja, analóg, szilárd tudást és műveltséget ad, és nem versenyez a technológiával. Rá kell jönni, nem akkor lesz valaki jó pedagógus vagy szülő, ha minél több digitális eszközt, szoftvert, technológiát alkalmaz. A személyiség és amit a szívükkel, példamutatásukkal adnak, sokkal fontosabb.

Az elhangzottak arra biztatták az érintetteket, hogy a nevelési célokat és a pedagógiai eszköztárat tudatosan használják és alakítsák, de a digitalizáció elvárásai és kihívásai közepette is őrizzék meg mindazt, ami működik, épít és megtart bennünket emberi mivoltunkban.