Különböző képzőművészeti technikák, színek és formák vesznek körül, inspirál a szoba, mely őrzi azokat a történeteket, amelyeket Török István odaadóan elmesélt nekem. A beszélgetésünk alatt végig dolgozott a jobb kezében a ceruza, hiszen az ő kezei mindig alkotásra és utazásra készek, ritkán pihennek.

* Vissza tud emlékezni arra, hogy mikor vett először ecsetet a kezébe? 

— El lehet képzelni, hogy egy falusi környezetben egy tudatlan gyerek mit nyavalygott a szüleinek, amikor felébredt benne a vágy, hogy festeni szeretne. Az általános iskolában négy ember oktatta az összes tantárgyat, így nem volt szakképzett rajztanárunk. Ceruzával és vízfestékkel dolgoztunk, ez volt az eszköztárunk. A későbbiekben volt némi akadémiai próbálkozásom, de beláttam, hogy a szerbnyelv-tudás hiánya miatt nehezen tudnék felzárkózni, Budapesten pedig hatalmas konkurenciával kellett volna szembenéznem. Petrik Pál, Ács József és Faragó Endre bátorítottak, hogy ha van bennem elegendő erő, türelem, kitartás, akkor sok mindent el tudok érni az akadémia nélkül is. Ennek a jóleső támogatásnak a hatására önfejűen neki is mentem a dolognak. A Matkovics Gusztávval való ismeretséget egy nagy útmutatóként éltem meg, és ő volt az, aki megszervezte az első önálló kiállításomat 1960-ban a Szabadkai Városi Könyvtár akkori olvasótermében. Fontos találkozás volt az is, hogy Torok Sándorral a katonaságnál ismerkedtem meg. A leszerelésem után aktívan részt vettem az Ifjúsági Tribün működésében, ahol több művészeti ág találkozott egymással. Torokék elkezdtek kijárni hozzám Csurgóra, és azok voltak a legnehezebb éveim, amikor földművesként éltem a mindennapjaimat, de bennem volt az akarat és a vágy a festészet iránt, nem volt egyszerű összeegyeztetni a két világot. 1966-ban lettem a szabadkai mozivállalat plakátfestője, és 37 éven át festettem a reklámokat. 1967-ben megalapítottuk a Csurgói Művésztelepet, és mivel izgalmas volt számunkra a ludasi tanyavilág, volt, ami inspirált bennünket. Többször rákényszerültünk az épületváltásra, de mindez nem gátolt meg bennünket az alkotásban. Minden évben volt nyári és téli táborozás, ezek fontos időpontjai voltak az évnek. 

Török István (a szerző felvétele)

* Huszonegy évvel ezelőtt hívta életre az ABC & T Képzőművészeti Szakkört, mely nemcsak Szabadkán, hanem Palicson is működik. Ha jól tudom, a tagok nem azért járnak a szakkörre, mert képzőművészek szeretnének lenni.

— Így van, nincs bennük ilyen jellegű ambíció. Több mint kétszázan jártak hozzám a foglalkozásokra, melyeknek mindig más-más helyszínek adtak otthont. Volt, aki menet közben abbahagyta, aztán új résztvevők társultak hozzánk. Volt egy kis megspórolt pénzünk, vettünk egy házat Szabadkán azzal a céllal, hogy majd az egyik unokának jó lesz. Arról ábrándoztam, hogy milyen gyönyörű alkotótermet lehetne kialakítani az egyik helyiségben. Barátom, Özvegy Károly, a Grafoprodukt nyomda igazgatója egyszer azt mondta, ha elhatározod magad, hogy ez egy alkotóterem lesz, akkor állom a gipszmennyezet költségeit, én pedig éltem a lehetőséggel. Felkínáltam jó néhány festményt is építőanyagért cserébe. 2012 októberében nyitottuk meg a Török-alkotóházat, melyben péntekenként itt, szerdánként pedig Palicson dolgozunk. Jelenleg körülbelül húszan vannak a csoportban. Olyan személyekről van szó, többnyire nőkről, akik kiemelkedőek voltak a rajzórákon, és szívesen foglalkoznak képzőművészettel. 

* Egy alkotó életében ciklusok váltják egymást. Van-e ezek közül olyan, amelyik a legkedvesebb önnek?

— Elneveztem magam törvénytelen festőnek, egyrészt azért, mert autodidakta módon sajátítottam el a képzőművészeti technikákat, másrészt pedig, mert kalandozom közöttük, már sokfélét kipróbáltam. Ennek oka lehet egyfajta telhetetlenség, illetve az is, hogy annyi mindent szerettem volna kipróbálni, ami ritkaság. Úgy gondolom, hogy a művészetben kétféle alkotó ember létezik: aki megtalálja a saját útját, melyet az idők során épít, fejleszt, valamint a kísérletező típus. Engem mindig is hajtott a kíváncsiság és egy ismeretlen technikának a megismerési vágya. Sosem törődtem azzal, hogy ki mit mond, egyszerűen csináltam a dolgomat. Nem tudom elképzelni, hogy csak tájképeket fessek vagy egyfajta technikát alkalmazzak. Persze ha valaki megtalálja magát egyvalamiben, akkor azzal sincs semmi gond. Nem lehet mindenki ízlését kielégíteni. Azt gondolom, hogy ha szeretettel csinálok valamit, akkor úgyis megtalálja azt a néhány embert, aki azonosulni tud vele, aki értékelni fogja.

* Amikor ideértem önhöz, akkor a kapura festve egy fa fogadott, és el is mondta, amíg körbevezetett, hogy a fa az egyik legkedvesebb szimbóluma. Miért?

— Vissza lehet ezt vezetni arra, hogy ez a csurgói táj szikes talajon áll, és a legtöbb fa nem szereti ezt a földtípust. Mindig arról ábrándoztam, hogy több fa között élek. A ’60-as évek közepe táján elkezdtem linókat metszeni, melyeken erősen dominál a fa mint motívum. 

* Számomra lenyűgöző a lendülete, hogy ha valami kudarcba fullad, akkor sem adja fel, hanem tovább próbálkozik.

— Úgyszólván betegségem az, hogy igyekszem megteremteni a képzőművészet megmutatkozási felületeit, kihasználom a helyeket, az alkalmakat, hogy a képzőművészetnek ne csak múltja, hanem jelene is legyen.

Arra a kérdésemre, hogy miért érte meg kitartani, céltudatosan haladni, könnybe lábad a szeme. Megértem, tudom a választ. Ezt nem azért csinálja az ember, mert megéri. Ez nem döntés kérdése, benne van a vérében.