Érettségi után eltűnt a szemünk elől. Évekig nem hallottunk róla, aztán egyszer csak megjelent a Magyar, majd a Duna Televízió képernyőjén. Azt hittük, örökre elveszítettük, mint annyi más fiatal tehetségünket. Végre tavaly ismét tapsolhattunk neki Szabadkán, Zentán. Szívünkben apró mécslángok lobbantak fel, hátha, hátha... Nemrégen kaptuk a hírt, hogy Domány Zoltánnal együtt a versmondás magisztere titulussal tüntette ki őket az Országos Versmondó Egyesület Budapesten. S hogy egy gyermekvers-összeállítással is készül meglepni bennünket...
* 1997 szeptemberében kezdted el tanulmányaidat a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola média szakán. Milyennek élted meg akkor Budapestet?
- Kínkeserves volt a beilleszkedés, noha a Mezőtúron élő anyai nagyszüleim révén jól ismertem a magyarországi mentalitást, gondolkodást és viselkedést. Talán ez egy icipici támaszt nyújtott ahhoz, hogy ne csússzon ki lábam alól teljesen a talaj. Ehhez még tudni kell azt is, hogy közvetlenül érettségi előtt tragikus hirtelenséggel elveszítettem édesapámat, aki nagy-nagy támasz volt a számomra. Halálát a mai napig nem tudtam még feldolgozni. Hiánya kitörölhetetlen űrt hagyott a lelkemben. Ő nagyon szerette azt, amit csináltam és büszke volt rám. Nem mondhatom azt, hogy elindultam a vakvilágba, mert tudtam, hova megyek, csak azt nem sejtettem, mi vár rám. Mint egy buborék, pillanatok alatt szétpukkant a magamról alkotott kép. Amíg idehaza magasan fenn ragyogott a csillagom, és mindenütt, ahol megfordultam, sztárként ünnepeltek, addig Pesten senki és semmi voltam. A nulláról indultam, senkinek eszébe sem jutott, hogy firtassa, honnan jöttem, ki vagyok. Otthon minden bajtól és csalódástól megóvott a család és a rajongók által kiépített védőburok, Budapesten szerfölött magányos és kiszolgáltatott lettem. Mint minden kisvárosi, aki bekerül a nagyváros színes forgatagába.
* De kihúztad a kátyúból a szekered...
- Igen, megszerettem a főiskolát, új kapcsolatokra tettem szert, kiépítettem magamnak egy teljesen új világot, amelyben ismételten a színház kapta a főszerepet (bekapcsolódtam a főiskolán működő különféle műhelymunkákba, ott nyüzsögtem a bemutatókon, irodalmi előadásokon), és számtalan kellemes élményben meg sikerben lett újra részem. Belekóstoltam a filmrendezésbe is. Az első dokumentumfilmem a szabadkai Rétfalvi Mihály bácsi lebombázott házáról készült, s a budapesti OFF-fesztiválon különdíjat kaptam rá... 1999-ben megismerkedtem férjemmel, Podhorányi Zsolttal... Általa kapcsolatba kerültem Érdiné Szabó Mártával (anyósommal), aki megnézte a szabadkai búcsú előadóestem videofelvételét, s ámulva megkérdezte: ,,Imola, miért nem vagy te színésznő? Hiszen jobb vagy Ruttkay Évánál!' Mártáról tudni kell, hogy a költészet szerelmese, számtalan irodalmi estet, író-olvasó találkozót rendezett az Irodalmi Színpadon, s ő a Cimbora-mozgalom és televíziós műsor ötletgazdája, megálmodója is. Ugyanakkor az én sokadik felfedezőm. (Mert, ugye, mondanom sem kell, hogy sok-sok ember segítette pályafutásom ilyetén alakulását, akiknek nagy-nagy hálával tartozom: édesapámnak, Korhecz Zoltánnak, Horváth Emmának, Barácius Zoltánnak...) A Cimbora műsorait gyermekkoromban nagyon szerettem, így hát kimondhatatlanul örültem, hogy Érdiné Szabó Mártának köszönhetően én is bekerültem a varázskörébe. Érdekelt a története, a mozgalom szelleme, a rokonlelkű emberekkel való találkozás. Részt vettem a Cimbora-táborokban is, ahol sok híres színésszel (például Udvaros Dorottyával) találkozhattam, és persze verset, mesét mondhattam a gyerekeknek... 1999 nyarán kijutottam Angliába. Megleshettem közelről, hogyan működik ott a színház, és megfordultam több produkciós irodában. Aztán 2001-ben diplomáztam. Diplomafilmemet a Szabadka-Szeged között közlekedő szürke bádogdobozról, a sínbuszról készítettem A talpfák illata címmel. A Kamera Hungaria fesztiválon megnyertem az elsőfilmesek díját. Ennek a 13 perces lírai dokumentumfilmnek köszönhetően aztán kinyíltak a kapuk előttem mindenütt. Az elkövetkező fél évben a Magyar Televízió 15 különféle produkciójában vettem részt: szerepeltem a Kulturális Híradóban, a Fogadóórában, az Oktatási Magazinban, a Főtérben (amelyben többek között szülővárosomról, Szabadkáról is megemlékeztem). Közreműködtem az Info Rádióban, a Cimbora Alapítvány rendezvényein...
* Nagyon pörgős esztendőd lehetett...
- A 2001-2002. év az útkeresés időszaka volt számomra újra. A főiskola ugyanis, mint ahogy később rádöbbentem, megint csak egy védőburok volt, egy közösséghez tartozás kellemes érzését táplálta bennem, s ebből kikerülve ismét elfogott a pánik, hogyan tovább. Tudtam, hogy most már a nagybetűs Élettel kell szembesülnöm, s ez megijesztett. Nehezen békéltem meg az igazsággal, védekezésképpen még sokáig vissza-visszajártam a főiskolára, ott kerestem magamnak menedéket, és egyúttal kibúvót is a továbblépés elől. Meglepő viszont, hogy ugyanakkor nagyon vágytam arra, hogy megismerjem a világot, idegen kultúrákat szívjak magamba. Tudniillik középiskolás koromban ebbe már belekóstolhattam, a versmondó versenyeken elért eredményeimnek köszönhetően jártam Svájcban, Tunéziában, Kanadában, Spanyolországban. Hány tizenhét évesnek adatik meg ilyen lehetőség?! Szóval nagy kettősségben és dilemmában éltem, mígnem jött egy sugallat: elindulok őseim és gyökereim felkutatására. Az ECLA-ösztöndíjjal egy évet Berlinben töltöttem különböző tájakról érkezett fiatalokkal együtt, s belekezdtem a német nyelvtanulásba is. Igazából nagyon fáradt és nagyon boldogtalan voltam. Fel kellett töltődnöm, meg kellett találnom önmagam. Valakinél ez az útkeresés lineárisan történik, nálam pedig körkörösen. Sok-sok megtett, apró vargabetű után végre ráleltem önmagamra. Már tudtam, hogy semmi közöm a német kultúrához, s az is kikristályosodott bennem, hogy önvalómtól nem menekülhetek el. Nekem a színpad az életem. Az előadóművészet, a pódium az, ahol kapcsolatba kerülhetek az emberekkel, s ahonnan üzenni tudok nekik valamit. Nekem ez a feladatom. Tudom, hogy kiválasztott vagyok, s nagy bűnt követek el önmagam ellen, ha nem követem ezt a belső hangot. Bartók László egyszer azt mondta, amikor kételyeim támadtak hivatásomat illetően: ,,Neked verset kell mondanod, mert a kiválasztottak csillaga van a homlokodon. Ha te ezt nem csinálod, majd csinálják helyetted mások - rosszabbul.'
* 2003-tól a Duna Televízió Cimbora adásának vagy a műsorvezetője és csaknem tíz év után ismét láthattunk és hallhattunk itthon - versmondóként. A semmi ágán című József Attila összeállításoddal Szabadkán és Zentán jártál, most nemrégen pedig Bácsfeketehegyen. Hogyan készült el ez a műsor?
- Nagyon nehezen, több hónapig tartó kemény munkával. Tavaly, a József Attila év kapcsán kért fel az elkészítésére Vándorfi László, a veszprémi Pannon Várszínház igazgatója. Mi tagadás, nagyon berzenkedtem József Attilától. Először is azért, mert évekig elfordultam a versmondástól. Kiégtem, belefásultam, nem hittem többet benne. Verset mondani pedig csak belső indíttatásból lehet, amikor csordultig telítődik az ember szíve tisztasággal, örömmel, széppel. Mivel időközben sok-sok gáncsoskodó, irigy, hamis emberrel is találkoztam, akik le akartak téríteni utamról, kellett idő, hogy mindettől a káros ,,rakomány'-tól megszabaduljak. Hogy visszakapjam az önbizalmamat. Másodszor pedig azért, mert nem ismertem József Attila költeményeit. Meg aztán egy nő hogy beszéljen egy férfi érzésvilágáról?! Aztán E. Szabó Márta bátorítására készítettem magamnak egy előválogatást, majd segítségével kerek egésszé gyúrtuk a műsort. Érdi Tamás zongorakíséretében 2005. január 22-én volt a bemutatója Veszprémben. Feloldódás, megnyugvás, igazi katartikus élmény volt a premier, és azóta is minden újabb előadás. Nagyon fontos volt számomra, hogy itthon is megosszam ezt az élményt az emberekkel. Hiszen én ide tartozom, itt nőttem fel, itt vannak a gyökereim. S büszke vagyok arra, hogy értem és érzem az anyanyelvemet, de egy másik kultúrának is a részese lehettem. Nekem van identitástudatom. S mindenkor, amikor hazajöhetek, s itthon mondhatok verset, az a nap ünnep a számomra. József Attila szavaival élve ,,igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat, gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.'
* Boldog vagy?
- Nem hiszek a teljes boldogságban. Ha az a megnyugvással egyenlő. Ha viszont az örömmel, akkor igen. Ha a harmóniával azonosítom be, akkor két alappillére van, ami mindennél fontosabb az életemben: a család és a költészet. Nagyon nehéz egy szintre hozni őket. Örökös, fáradhatatlan munkát igényel... De megéri!