— Mindig azt hittem, példás család vagyunk, megértőek, elnézőek egymással szemben, és hogy nálunk a villanyégő is a szeretettől gyullad fel esténként — mondja kesernyés mosoly kíséretében a fiatal férfi, miközben forgatja karikagyűrűjét. — Egészen addig, amíg meg nem nősültem, azt gondoltam, bármi történne a családunkban, mind a négyen ugranánk, hogy segítsünk. Az idő azonban rácáfolt erre.

Egy Zombor környéki, nagyobb faluban él a családom. Apám szüleinek van valamennyi földjük, azon bolgárkertészettel foglalkoznak. A nagymama kevésbé, de a nagyapa előrelátó, normális gondolkodású parasztember, aki nemcsak a földje megmunkálásával törődik, hanem érdekli az őt körülvevő világ is, újságot olvas, barátkozik a világhálóval, szakkönyveket lapoz. Így nem csoda, hogy az apámat, aki egyetlen gyereke volt, egyetemre küldte. Szerette volna, ha apám agrármérnöki szakra megy, de ő abban az időben divatos népvédelmi tanulmányokat választotta, és így lett belőle a helybeli katonai ügyosztály vezetője. Amikor megindult az ország széthullása — talán megfelelő szakkáder hiányában —, egy Száva menti kisvárosba helyezték. Az egyetemi diplomával kapott valamilyen katonai, tartalékos tiszti beosztást, így nem válogathatott. Boszniába került, egy háromnemzetiségű kisvárosba. Ott ismerte meg az anyámat, aki bezdáni születésű volt, de tízéves korában meghalt az anyja, az apja pedig odaadta őt a távoli rokonoknak addig, amíg el nem éri a nagykorúságot. Szemet vetettek egymásra, együtt vészelték át a ’90-es évek esztelenségeit. Az apám a városka védelmét szervezte, amikor egy éjszakai támadásban gerincsérülést szenvedett. A többszöri orvosi beavatkozás ellenére mozgássérült maradt — huszonnyolc évesen. Amikor véget ért a gyűlölködés, öldöklés, apám hazakerült. És vele jött a lány is, aki egész idő alatt ápolta, mellette volt.

Néhány hónap múlva megesküdtek. Apám szüleinek szép nagy házuk van, a szüleim ott maradtak. A nővérem ott született, és öt évvel később én is. És sosem gondolkodtam azon, melyikünket szeretik anyáék jobban. Igaz, a nővéremet gyakrabban pirongatták, mert szerintük mindig az idősebb testvér vigyáz a fiatalabbra, ez az íratlan szabály. A nővérem aztán minden szidást „elszámolt” velem. Nem ütött meg, de olyanokat mondott, amivel csúnyán megbántott minden alkalommal. És közben állandóan azt hangoztatta: Nézd a kis szarost, mindig ő marad felül. Sosem panaszkodtam, azt hittem, ennek így kell lenni. Befejeztem a szakiskolát, amikor a nővérem férjhez ment egy zombori jogászhoz. Én maradtam a szüleinkkel, ha egy kis szabadidőm volt, segítettem a nagyiéknak a kertészetben. És dolgoztam. Kárpitosszakmát tanultam, nem volt sok munkám, az emberek ma inkább új bútort vesznek, minthogy javíttassák a régit. Hát elhatároztam, hogy szakmát váltok. Befejeztem egy hat hónapos kurzust, és nyitottam egy hangulatos, kis kávézót. Új tartalmakat gondoltam ki, és hamarosan híre ment a helynek, hála istennek, ma is jól megy. Megismertem egy szabadkai lányt, nagyon jól kijövünk egymással, sok mindenben egyetértünk, hát úgy döntöttünk, összeházasodunk. Mindketten közel járunk a harminchoz, itt az ideje a fészekrakásnak.

Azt még nem mondtam el, két évvel később, miután a szüleim hazaköltöztek Boszniából, meghívást kaptak a városnapi ünnepségre. Ezen az ünnepségen adták át apámnak mint a városka hősének egy egyszobás lakás kulcsát. Az ajándékozás indoklásában az állt, hogy rengeteg lakos neki köszönheti, hogy túlélte a háborút. A szüleim meghatódva fogadták el az ajándékot, és azonnal felajánlották azt idősek elhelyezésére, díjmentesen. Amikor mondtam a szüleimnek, hogy megnősülök, apám azt mondta, el kell adni azt az ajándék lakást, így oldva meg a mi lakásgondunkat. Így történt. Az ottani városi közigazgatás becsületesen kifizette az árat, én pedig vettem itthon egy lakást, persze hozzáadva az összeghez, amennyi még hiányzott. Amikor a nővérem ezt megtudta, megszakította a kapcsolatot a szüleinkkel, így azt sem tudja, hogy apa majdnem ugyanakkora összeget tett a nővérem két kislánya nevére a bankba, mint amennyit a lakásért kaptunk. A nővérem azt mondta, nem bánja, bármeddig tartson is, de addig perel, amíg ki nem fizetem neki az őt megillető összeget, hiszen apa az ő apja is! Úgy néztem rá, mintha először látnám. Hiszen a „visszáját” sosem vettem szemügyre. És sajnos mégis napvilágra került. Egy olyan vád kíséretében, miszerint engem a szüleink sokkal jobban szeretnek, mint őt.