A természet tanításai

A természet tanításai

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki szeressen iskolába járni, pedig nem az! A törökkanizsai származású, de Szabadkán élő és immár harminckilenc éve a pedagógusi pályán tevékenykedő Soós István olyan oktatási módszerekkel dolgozik, amelyeknek köszönhetően az iskola nem nyűg, hanem egy olyan hely, ahol a tudás mellett élményeket és barátokat is szerzünk.

* Hogyan lépett be a tanítás az életébe?

— Miután befejeztem tanulmányaimat a törökkanizsai gimnázium társadalmi tagozatán, Szabadkára jöttem, és elvégeztem a pedagógiai akadémiát. Ezután néhány évig műszaki tanárként tevékenykedtem, majd miután Tóth Lívia tanító néni, a Kizur István Általános Iskola tanára nyugdíjba vonult, én kerültem a helyére. Nála voltam gyakorlaton, és mintha előre tudta volna, egyszer megjegyezte, hogy én itt fogok tanítani. Igaza lett, a harminckilenc munkaévemből harminchatot ebben az iskolában töltöttem el.


Soós István

* Milyen oktatási módszereket alkalmaz?

— Véleményem szerint a szerbiai oktatási rendszer sietteti a gyerekeket. Ez egyébként nem csak a szerbiaira vonatkozik, de most erről beszéljünk. Én megpróbálok időt hagyni az alsósoknak arra, hogy felkészüljenek a felső tagozatra. Senki nem látott még olyan almafát, amelyiken egyszerre értek be az almák. Igyekszem a szülőknek is sugallni, hogy nem kell a gyereket hajszolni, mert a többéves tapasztalatom az, hogy a későn érő típusú gyerekek esetében meghagytuk, tiszteletben tartottuk a nekik szükséges időt, és később el is hagyták a társaikat. Több olyan diákom is volt, aki lassabban tanult alsóban, a felső tagozaton viszont kitűnő lett. Túl sok az elvárás, a mai oktatási rendszer egyszerűen ellopja a diáktól a gyermekkort, és ha ehhez még hozzáadódik az, hogy a szülő beíratja három-négy iskolán kívüli tevékenységre, akkor bátran állíthatjuk, hogy az a szegény diák többet dolgozik, mint a szülő. Minden év szeptemberében külön hangsúlyozom a szülőknek, hogy hagyják a gyereket gyereknek lenni. Adjuk meg neki azt az örömet, hogy minél többet együtt legyen a családdal, hiszen nagyon gyorsan fel fog nőni.

* Milyen hibát lát még a mai oktatási rendszerben?

— Úgy vélem, hogy túl sok szünetet kapnak a gyerekek, hosszúnak találom a háromhetes téli szünidőt, mert nem jó, hogy ekkora megszakításokkal kell dolgozni. Ennek orvoslására mindig kapnak tőlem olyan feladatokat, amelyek elvégzésével ott tudjuk folytatni a munkát, ahol a szünet előtt abbahagytuk. Gyakran kapnak olyan feladatot, amely során hammerpapírra kell beszámolót elkészíteniük. Ezeket leosztályozom, és akkor tudnak segíteni, amikor a gyerek két jegy között áll, vagy olyan napon felelt, amikor bal lábbal kelt fel. Rendkívül fontos a tapasztalati tanulás, hogy a diák a munkája során átéljen dolgokat. Hálás vagyok az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének, amiért több alkalommal lehetővé tette, hogy anyaországi iskolákat látogassunk meg, mert ezáltal több helyen láttam — és szimpatikusnak találtam — a Montessori-oktatást. Próbáltam átvenni dolgokat, újdonságokat kitalálni, és megengedem a diákoknak, hogy tegezzenek, ha úgy esik jól nekik. Nálam nemcsak az olvasókönyvben található őszi verset tanulhatják meg, hanem másikat is választhatnak. Sokkal gazdagabb egy magyaróra, ha tizenhárom különböző őszi verset tanulnak, mint ha tizenháromszor hallgatnánk meg ugyanazt. A tanszercsomagba legutóbb szkalper és spakli is került, mert a manuális képességeiket is fejleszteni kell. Igyekszem a szülőket is bevonni a munkába, és úgy dolgozni, hogy a jókedv domináljon. Hiszek abban, hogy egy kicsit meg tudjuk szépíteni a világot.

* Ha jól tudom, igyekszik az iskolán kívül is tanítani a diákjait.

— Óriási rendszerhiba, hogy versenyeztetik a gyerekeket, holott nem mindenki ilyen alkat. Az iskolán kívüli sporttevékenységek nem a versenyről szólnak, hanem a mozgásról, a mai fiatalokra ugyanis jellemző, hogy a különféle elektronikus kütyük bűvöletében nagyon keveset mozognak. Elsősorban a szülőtől függ, hogy mennyire fog hajlandóságot mutatni arra, hogy másik irányba vezesse a gyereket. Mivel tagja vagyok a szabadkai Spartacus Hegymászó-egyesületnek, illetve a Poželi želju Természetjáró Egyesületnek, mellyel sokat kirándulunk az országban, havonta egy-két alkalommal elviszem a gyerekeket gyalogtúrázni. 15 kilométeres távokról van szó, közben pedig a tananyaggal kapcsolatos dolgokat is érintjük, hiszen úgy gondolom, hogy az erdőben is lehet matematikával vagy más tantárggyal foglalkozni. Fontos lenne megtanítani nekik, hogyan osszák be a vizet, vagy hogy olyan túlélési módszerekre tegyenek szert, amelyeknek egyszer majd hasznukat vehetik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy gyakran a szülők vagy a nagyszülők is velünk tartanak, és egy olyan közösséget alkotunk, ahol jól érezzük magunkat, ahol öröm dolgozni. Ha hegyet mászunk a gyerekekkel, akkor ott van a szemünk előtt a földrajz, csak el kell utazni érte. Több alkalommal voltunk a Fruška gorán, rendszeresen látogatjuk a Szabadkai-homokpusztát, és Szekeres Ottótól olyan információkat hallunk, amelyek gazdagítják a tudástárunkat. Bízom benne, hogy az iskolánk a jövőben is együtt fog működni a Palics—Ludas és a Vajdaság Erdei Közvállalattal, hogy a gyerekek a gyakorlatban is megértsék a természet mechanizmusát. Szerbia csodálatos ország, gyönyörű hegyekkel és síkságokkal, a gyerekek pedig csak akkor tudják mindezt megszeretni, ha megismerik. Bognár Andrással el szoktuk vinni őket a Jovan Mikić Általános Iskolába műsziklamászásra, hogy megtapasztalják, milyen 10 méter magasan lenni, hogy milyen a siker. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az iskolán belül sok játékkal és bolondozással tegyük jobbá az ott eltöltött időt, hogy a gyerekeknek legyen kedvük bejárni. Szeretném elérni, hogy az iskola ne teher legyen számukra, és lássák meg benne a szépet.

* Nagy sikere volt a Generációk egymásért című műsornak.

— Igen, ezt a Brezovszki házaspár közreműködésével, illetve első, negyedik és nyolcadik osztályos diákokkal valósítottuk meg. Az ötlet onnan eredt, hogy úgy látom, a nagyszülők háttérbe szorulnak, ezért ezzel a műsorral szerettünk volna kedveskedni nekik.

* Mennyire becsülik meg ma a pedagógust?

— Úgy gondolom, egyáltalán nem ismerik el a munkáját, viszont a jó pedagógus nem is az elismerésért teszi a dolgát. Véleményem szerint fel kell rúgni bizonyos szabályokat, ha következetlenek, hiszen az én feladatom az, hogy a gyereket előkészítsem az ötödik osztályra. Munkánk eredményessége nem a papíron mutatható ki. Engem nagyon sokat tanított Wass Albert és az ő költészete. Igyekszem ezt a tudást átadni a gyerekeknek. Mindig azt mondom nekik, hogy ha valami jót teszel, akkor egy pillangó repül fel. Azontúl, hogy a gyerek a szülőt másolja, nekünk is rendkívül fontos szerepünk van a nevelésében, hiszen nagy hatással vagyunk a kis emberek személyiségének kialakulására. Az biztos, hogy megkönnyítené a tanár dolgát, ha kevesebb papirológiával kellene foglalkoznia, és többet járhatná a természetet a diákjaival.

* Miből meríti az erőt? Nagyon könnyű ennyi év után kiégni, belefáradni a munkába.

— Egy jó pedagógusnak már az erőt ad, ha belép az osztályba, és meglátja a gyerekeket. Szerencsére eddig mindig sikerült újítani, új módszereket bevinni az oktatásba. A hatalmas és fölösleges dokumentációba fáradnak bele az emberek, ahogy én magam is. A szülőkkel is remek kapcsolatban vagyunk, viszont a logikátlan dolgok engem is kimerítenek, de igyekszem a jó viszony kiépítése felé fordulni. Képeznünk kell saját magunkat, mindig újítani, frissíteni. A tanító bácsi egy olyan ember, aki nem tudott kikeveredni az iskolapadból. Ha valaki felnőttként vagy idős emberként tud még gyerekként örülni, viselkedni, akkor ott minden nagyon rendben van.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink