A tenger
Orosz Ibolya
2013.07.31.
LXVIII. évf. 31. szám
A tenger

Negyedikes elemista koromban láttam először a tengert. Gyerek voltam még, nem tudtam nevet adni az érzésnek, annak a bódulatnak, ami elkapott, rabul ejtett, belső lázzal égett bennem. Utóbb tudatosult csak: szerelembe estem. Ahogy múltak az évek, és egyre több nyaraláson ismétlődött meg ugyanaz a heves érzés, már tudtam, hogy ez egy életre szól.

Imádatom tárgyának a neve hosszú-hosszú éveken át egyszerűen csak a tenger volt — a nagybetűs TENGER. A tengerpart, hiszen Jugoszláviában éltünk, s magától értetődő, hogy ha tengert mondok, akkor a „mi tengerünkre”, az Adriára gondolok. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül Szerbia lett az állam, mely nekünk útlevelet ad. Hogy elutazhassunk arra a tengerpartra, amely már nem a miénk. Isztria, Dalmácia, a csodálatos Kornat-szigetek vagy Mljet és Hvar immár egy másik országhoz tartoznak. De ez az én lelkemben mit sem változtatott: ha tengerről hallok, akkor egyedül az Adria dobogtatja meg a szívemet. A véres balkáni háborúk után, amint lehetett, ismét rohantam a karjai közé: Dubrovnikba, Šoltára, Korčulára.
Pedig a háborúk után nagy volt a kísértés: mondták, más tengerek is vannak. Más tengerek, jóval olcsóbb üdülőhelyek, mint Horvátországban — bizonygatták az ismerősök. Bulgáriai, görögországi, törökországi és egyiptomi üdülőparadicsomokról beszéltek, ahol minden mesésen jó és gyönyörű. Ráadásul, ha áprilisban vagy májusban megy az ember, szinte ugyanannyiba kerül a nyaralás, mintha az ember itthon maradna. Mondom, nagy volt a kísértés. De csak addig a pillanatig, míg meg nem néztem az istenített üdülőhelyeken készült fotókat. Elborzadtam már annak a gondolatától is, hogy olyan szuperszállodában nyaraljak, amelynek sok-sok kilométer hosszú strandja mögött kukoricások és akácosok adják a hátteret. Kirázott a hideg a vadonatúj szállodafalu láttán, amelyet hófehérre pingáltak a piktorok (tegnap vitték el a létrát), de bele se kell szagolni a levegőjébe, a fényképekről is tudni: a semmi közepén épült, az egésznek se illata, se hangulata. Steril, mesterséges. A legkisebb dalmáciai halászfalunak — az egyetlen konobájával, a tenger, a kátrány és a fenyvesek illatával fűszerezett estéivel — több bája van, mint ezeknek a felkapott, puccos helyeknek. De erről persze egy szót sem szóltam az éppen lelkendező ismerőseimnek — nem akartam megbántani őket.
Ma sem akarok megbántani senkit. De azt nem állhatom meg, hogy ne idézzem kedvenc orosz írónőmet, Ljudmila Ulickaját, aki egy hideg áprilisi napon otthagyta Moszkvát, hogy Sharm el Sheikhben keressen enyhülést a kínzó bőrekcémájára.
„Kimódolt hely, paradicsom, amit egy meggazdagodott lakáj talált ki, egy felfogadott, cinikus építész tervezett meg, és egy helyi arab épített fel, aki ezt a fazonra igazított lázálmot hiszékenyen a földi szépség végső határának tartotta. A hotelt így is hívták, egyszerűen csak Paradise-nak. Természetesen maga volt a paródia ez a paradise.
A tengerparton az első sorban szállodák álltak, mögöttük egy széles sávban építkezési törmelék és bontásanyag, aztán úgy száz méterre a tisztes és szegényes sivatag kezdődött. Díszletvárosnak mindez túlságosan is grandiózus lett volna, de ez a hamisítvány a lehető legvalóságosabb volt, mint egy történelmi film forgatásán. Valódi volt a nap is: erős, kíméletlen, komoly... A napon kívül minden más csak imitáció volt: a svédasztal roskadozott az ennivalótól, amit a filmforgatáshoz készíttek, és pontosan ugyanolyan hamisított volt, mint a Gucci-farmerek meg a Pierre Cardin-táskák, amelyeket minden helyi butikban tíz dollárért lehetett kapni. Az egyetlen, aminek köze volt a normális élethez, az a friss egyiptomi uborka meg a fehér lepény volt... Elvettem egy pohár narancslevet, kiderült, hogy porból van. Vajon honnan veszik itt, a narancsbőség kellős közepén, a narancsport? Csak nem Írországból rendelik?
...A hotel területéről nem volt hová kimenni — építkezési törmelék, sivatag. Foghattam volna egy taxit vagy felülhettem volna a mikrobuszra, hogy bemenjek a tulajdonképpeni városba. Egyszer meg is tettem, de ott ugyanez volt: remegő pálmalevelek a szélben — ezek a legagyatlanabb fák az összes közül —, elbűvölően ocsmány épületek és zabáló, kis turistacsoportok. Vettem a keleti piacon (a szegények cifra fényűzése, mérlegekről fürtökben lógó állítólagos arany ékszerek, nem eredeti szőnyegek, új papiruszon Nofertiti-ábrázolások és tonnaszám szemtelen szuvenírek) egy kiló rossz ízű földiepret, három darab zöld, almaformájú génezett gyümölcsöt és egy kötött beduin fejfedőt.”   
Ulickaja amúgy sivatagi bezártsága idején (amikor el kellett bújni az égető napsütés elől) kedvenc regényemet, Lawrence Durrell Alexandriai négyesét olvasta. Én is a tengerparton olvastam először — egy akkor még a külföldi turisták előtt elzárt szigeten — Vis szigetén, Komižán. Hvar városában, a szemközti sziget sziklastrandján egyszer ellopták tőlem a könyvemet, míg úszni voltunk — soha nem tudom meg, ki vitte el Esti Kornélt. De azt tudom, hogy ha tenger, akkor mindörökké: a csodálatos, a patinás, az illatos, a hangulatával elvarázsoló Adria.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..