,,Nem nézhetem, hogy a múlt emlékei tönkremenjenek."

Damján Zsolt családjában a vallásnak felemás értelmezése volt, hiszen a szülei nem voltak templomba járók. A nagyszülők viszont éppen ellenkezőleg: rendszeresen megtették a portájuk és a bajsai templom közötti utat. Tizenhét éves korában betegség miatt törés következett be Zsolt életében -- ekkor vált számára egyértelművé az egyház iránti elkötelezettség. Minden nehézség ellenére sikerült befejeznie a mezőgazdasági középiskolát, de mint annyian, munkát ő sem kapott. Damján Zsolt úgy érezte, érdemes tovább tanulnia, s huszonkét éves korában beiratkozott a zeneiskolába. Először Bajsán, majd Topolyán végezte tanulmányait, Lőrincz Klára tanárnőnél. Ekkor történt, hogy megbetegedett a faluban az idős kántor. 1996-ban a Szabadkai Püspökség zenei szekciója Topolyán egy kántortanfolyamot szervezett, és azt sikerrel elvégezte. Ekkor már szolgálatban van, hiszen 1995. augusztus 10-én elkötelezte magát a kántorság mellett. Időközben a munkaköre is bővült, mert abban az időben nem volt állandó papja a falunak. Így a kántorra hárult az összes feladat, s a harangozó eltávozásával ezt a munkát is magára kellett vállalnia. Úgy is mondhatjuk, Demján Zsolt lett a bajsai templom mindenese. A családjában van előzménye a kántorságnak -- anyai nagyapja 1947--1955 között szintén ezt a feladatot látta el, tehát a nagyapa szerepe igen fontos ebből a szempontból Zsolt életében, hiszen rengeteg tanácsot kapott tőle ifjúkorában, s elsősorban ő szerettette meg vele ezt a munkát.
Damján Zsolt nem éri be ennyivel. Alaposan átkutatta a templom padlásterét, s olyan értékekre bukkant ott, amelyek megmentésével nagy szolgálatot tett a közösségnek. Megtalálta Bajsai Vojnich Máté oltárképét, a barokk stílusban készült Szűzanya szobrát és egy régi csillárt is. Neki köszönheti a közösség azt is, hogy megírta a bajsai katolikus templom történetét Brasnyó Ferenc plébános úr felkérésére. Zsolt nem tagadja, hogy ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a templom felszerelésének költségét annak idején a Vojnichok fedezték, s mivel anyai ágról ő is Vojnich sarj, így erős késztetést érzett, hogy a múlt értékeit feltárja, s minél többet mentsen át az utókornak. Damján Zsolt hónapokig kutatta a plébánia levéltárát, a húga segítségével latinul is elkezdett tanulni, hogy mindjobban megértse a régi korok dokumentumait, sőt Ulmer Gáspár Bajsáról írt összefoglalóját is naponta forgatta. Így készült el a templom története, mely 1996-ig foglalja össze az eseményeket. Zsolt elismeri, hogy az anyag nem teljes, hiszen a második nagy világégéskor a bevonuló szovjetek a dokumentumok nagy részét elégették -- azzal fűtöttek.
Az utóbbi időben erre tévedő idegen, főleg, ha rég járt ezen a településen, megelégedéssel nyugtázza, hogy az út menti keresztek rendezettek, karban vannak tartva. Nem mindig volt ez így. Zsolt sorba járta a kereszteket, s önerőből felújíttatta őket. Damján Zsolt azonban nemcsak Bajsán kántorkodik. Az idei évtől a falunak ismét helyben lakó plébánosa van, ezért Zsolt követi a plébános urat, s nagy ünnepekkor és vasárnap együtt járják Pacsért és Bácskossuthfalvát.
Az imént említettük, hogy Zsolt ereiben anyai ágon Vojnich-vér csörgedezik. Nem meglepő, hogy élénken érdeklődik a család történetéről. Szomorúan mondja, hogy a családról mindössze egyetlenegy fényképe van, amely 1896-ban készült. Mégis megelégedéssel mondja, hogy a történelmi megpróbáltatások ellenére a családnak most is sok sarja van, igaz, szétszéledve a nagyvilágban. A család tönkrementét az ún. agrárreform okozta, amikor kisajátították -- értsd: elvették -- a több mint száz hold földet. Mindez nem volt elég, a háború végén a családi házat kirabolták, kifosztották, szinte minden jelentős értéket elvittek belőle. A család kálváriája a hatvanas évek közepéig tartott. Ebben az időben történt, hogy egyes magas rangú pártfunkcionáriusok úgy döntöttek, hogy a Vojnich ház helyén építik fel a falu iskoláját. Azonban a jogos tulajdonosok nem akarták azt eladni. Addig-addig, amíg rákényszeríttették őket, s a kapott összegből mindössze egy rossz, vert falú házat tudtak venni. Az elmúlt évtized háborús zűrzavara sem kedvezett a Vojnichoknak, hiszen voltak olyanok, akik a család sírboltját akarták kisajátítatni temetkezés céljából. Ha sikerrel jártak volna, akkor a sírboltról a történelmi nevek lecsiszolását illetően nem lehet illúziónk. Hosszú és nehézkes csatákkal azonban ezt is sikerült megakadályozni. Beszélgetésünk akarva-akaratlanul is a vagyon-visszaszármaztatásra terelődik. Zsolt azt mondja, hogy végső ideje ennek, a törvényt is minél előbb meg kell alkotni. Akkor a család lépéseket tesz majd, hogy visszakapja jogos jussát. A Vojnich sarjak már nagyban gyűjtik a dokumentumokat, ügyvédet is fogadtak, hogy idejében léphessenek.
Kérdésünkre, hogy mit jelent ma Vojnichnak lenni, Zsolt gondolkodni kezd. Aztán ezt válaszolja: ,,Mostanában bizony nem sokat”. Damján Zsolt ennek ellenére mindennap teszi a kötelességét, s jó házigazdához illően végigvezet minket a bajsai római katolikus templomban. Bejárjuk az épületet, meghallgatjuk a rövid történeteket, megszemléljük az orgonát, derűs történetet hallgatunk végig, sőt még a toronyba is felmerészkedünk. Nyugodt érzéssel állapítjuk meg, hogy a templom jó kezekben van. Így búcsúztunk Zsolttól és a falutól. Reméljük, hogy a történelmi igazságszolgáltatás sem marad el, a Vojnichok, ha megkésve is, de visszakapják elrabolt jussukat.