Előtte elsősorban a hozzájuk közel álló felnőtt személy az egyetlen igényük, ő fejezi ki a kicsik számára az érzelmi bázist. Idővel persze az ovis társakkal alakul ki a kooperáció, az együtt játszás tudománya. A sorrend: együttlét, -mozgás, összedolgozás, végül az együttműködés. És emlékezzünk csak vissza: kiscsoportos korunkban még elsősorban a külsőségek alapján választottunk „barátot”, ám ezek a kapcsolatok felszínesek voltak, és rövid ideig tartottak, később viszont a belső értékek alapján barátkozunk, ezért ezek a korábbiakhoz képest sokkal tartósabbak.

Ezekben a közösségekben a gyermekek megtanulják a társadalmi normákat, elvárásokat és azok kezelését, vagyis tovább szocializálódnak. A barátkozás már megkívánja az alkalmazkodást, hiszen a kapcsolat fenntartása érdekében fontos, hogy néha a másik akarata is érvényesüljön. Az együttműködő játék során már kialakul, hogy kik az irányítók, az ötletadók, a végrehajtók stb. A csoporton belül a jó pozíciót például elősegítheti a jó beszédkészség, miközben fejlődnek a szociális érzelmek, kialakul a rokonszenv és az ellenszenv, az empátia, a segítőkészség — ezek mind irányítói a barátkozásoknak. Ebben a korban a gyerekeknek lassan meg kell tanulniuk elfogadni egymást az eltérő tulajdonságaikkal együtt. Előfordul, hogy valamelyik társukkal kapcsolatban egyidejűleg élik meg a vonzódás és a taszítás ellentmondásos érzését, és kialakulhat a fantáziabarát jelensége is, amikor a magányosság érzése a képzeletbeli világban kompenzálódik (Ranschburg, 2003).

A lányok gyakrabban barátkoznak kettesben, és ezek a kapcsolatok tartósabbak is, ellenben a nagycsoportos fiúkkal, akik inkább öt-hat fős csoportokat alkotnak. Persze, ilyenkor még elsősorban az a barátjuk, akivel együtt játszanak, vagy akitől kölcsönkaptak valamilyen játékot, esetleg akivel gyakran találkoznak (pl. közel laknak egymáshoz).

A serdülőkorban a barátválasztás alapja a kölcsönös rokonszenv, a kölcsönös bizalom, a hasonló érdeklődés és ízlés, az együtt eltöltött idő stb. Ilyenkor a fiatal leginkább négy-öt emberhez kötődik a kortárscsoportból — a fontossági sorrend alapján ez a szülők után következő kötődési forma. A testvérek már nem barátok, hanem olyan személyek, akikhez szeretettel kötődik. Annyi bizonyos, hogy a gyerekek nagyon intenzíven meg is élik a kapcsolatokat kísérő érzelmeket. Emellett nagyon dinamikusak ezek a kapcsolatjátszmák: összeveszések, kibékülések, viharok, sértődések, nevetések — mindez sokszor a felnőttek tudta nélkül, titokban történik. Ezek egyébként a későbbi felnőttkapcsolat-építés előgyakorlatai. Ám ekkor a barátságok még nem járnak kölcsönös elköteleződéssel, nem élik túl a jelentősebb konfliktusokat.

A későbbiekben lesznek olyanok, akik könnyedén barátkoznak, mások viszont nehezen kerülnek társas kapcsolatokba. Ilyenkor azonban alkalmazható néhány trükk, mely segíthet. Például érdemes megpróbálni a másikat „tükrözni”, annak viselkedését másolni. Sőt, jól tudjuk, hogy általában jobban kedveljük a számunkra ismerős viselkedési mintákat, így érdemes ezekkel az emberekkel több időt együtt tölteni, hogy jobban megismerhessük őket. Mások szimpátiáját akkor is könnyebb megszereznünk, ha dicsérő szavakkal illetjük őket — persze csak az ízlésesség és a hitelesség keretei között. Ráadásul minden ember szeret magáról beszélni — ezt nem árt a barátkozás szakaszában is figyelembe venni, emellett pedig mindig hagyni kell, hogy a másik fél beszélhessen magáról. Nyilván mondanom sem kell, hogy lelombozva, rosszkedvűen nehezen lehet barátkozni — akinek így mutatkozunk be, az nehezen kedvel meg bennünket. Természetesen más az a helyzet, amikor egy barátnak nehéz napjai vannak, és szüksége van arra, hogy mellette legyünk, beszélgessünk vele.

Susan T. Fiske szociálpszichológus elmélete szerint az emberek a kedvességük és a hozzáértésük alapján ítélnek meg másokat. Hiszen az, hogy kiben bízhatunk meg, nagyon fontos a túléléshez. A hibáink is közelebb hozhatnak bennünket — persze csak akkor, ha kompetens személyek vagyunk. Mindemellett leginkább azokhoz vonzódunk, akik hasonlítanak hozzánk, ezért a közös pontok mentén érdemes építeni a baráti kapcsolatokat, hiszen emberi alaptulajdonság, hogy kedveljük, ha megerősítenek bennünket érzéseinkben vagy igazságunkban. Sok barátság hullik darabokra például akkor, amikor a felekről kiderül, hogy más politikai nézetet vallanak. Amikor azonban a másik ember véleménye megegyezik a miénkkel, sokkal zökkenőmentesebb kapcsolatokat tudunk kialakítani — valószínűleg azért, mert úgy érezzük, megért bennünket (ez az intimitás alapja). A barátkozás folyamatában az önfeltárásnak is szerepe van, vagyis a kölcsönös bizalom kiépítése csak úgy lehetséges, ha képesek vagyunk mi magunk is rábízni egy titkot a másikra.

Egy bizonyos: barátokra szükségünk van, és nem kapjuk, hanem magunk választjuk meg őket. Ezeket a kapcsolatokat kőkemény munkával kell fenntartanunk: dolgoznunk kell értük, meg kell tanulnunk a konfliktusainkat kezelni, ezzel együtt pedig a barátságunkat a saját személyiségfejlődésünkhöz alakítani. A fellépő nézeteltéréseket idejében célszerű megoldani. Sok barátság még a gyermekkorban köttetett, és ezekből az igaz barátokból valóban mindössze egy-kettő lehet. A későbbiekben persze a munkaközösségekben, a közös tevékenységek által is kialakulnak barátságok. Felmerül a kérdés: vajon létezik-e igaz barátság nő és férfi között? (Miközben azt látjuk, hogy ezekből nem egy házassággal végződik.) A családtagjainkról viszont fontos elmondani, hogy ők nem a barátaink, hanem a szeretteink, akik fontosak nekünk, és más szerepet töltenek be az életünkben.

És ne feledjük: a barátságok néha véget is érnek. Vagy azért, mert fizikailag akadályoztatva vagyunk a folyamatos fenntartásukban (ilyenkor még a digitális háló sem elegendő), vagy azért, mert olyan súlyos konfliktusba keveredünk, amelyet nem tudunk úgy feloldani, hogy a továbbiakban is ugyanúgy tekintsünk egymásra, mint korábban.

A nyitókép illusztráció: Flickr.com