A tárgyalóasztal az egyetlen megoldás

A tárgyalóasztal az egyetlen megoldás

Harmadik hónapja tartanak a hatalom elleni tiltakozások Szerbiában. Az 1 az 5 millióból elnevezésű, heti rendszerességgel megszervezendő utcai felvonuláshoz Vajdaságból is egyre több város csatlakozik. Hatalomról, ellenzékről és a tiltakozásokról kérdeztük Mihal Ramač újságírót, politikai elemzőt. Törzshelyén, az újvidéki Bistróban beszélgettünk vele.

* Ön szerint van-e összefüggés az európai tiltakozáshullám és a szerbiai megmozdulások között? 

— Szerintem a szerbiai tüntetéseket nem lehet összefüggésbe hozni az Európán végigsöprő tüntetéshullámmal, véleményem szerint ez kizárólag az itthoni helyzet következménye. Spontán megmozdulásként tudnám meghatározni, mely az országban tapasztalható helyzetre adott válasz, és melyet közvetlenül az robbantott ki, hogy Borko Stefanovićot, a Szerbiai Baloldal vezetőjét megtámadták és brutálisan megverték Kruševacon. Viszont az elkeseredés és a harag motiválja, az egypárturalom részéről mindenhová beszivárgó nyomás miatt, mely egész életünket áthatja. A magam részéről meg tudom erősíteni, hogy a kiadók is hatalmas politikai nyomás alatt működnek, anyagi függőségben. Ugyanez a helyzet a médiával is, az engedetleneket hirdetésmegvonással büntetik. Az önkormányzati választások során is tapasztalható ez a politikai nyomásgyakorlás. Ráadásul a gazdasági helyzet rossz, a megélhetés egyre nehezebb, és a hatalom semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen. Jómagam is nyugdíjas vagyok, az én generációm a nyugdíjcsökkentés miatt elkeseredett, hiszen arra a pénzre egy élet tisztességes munkájával szolgáltunk rá. A tiltakozó megmozdulásokon nagyon sok kortársammal találkozom, olyanokkal is, akiken meglepődök, hiszen soha nem érdekelte őket a politika, és most már ők is utcára vonulnak, mert a helyzet szerintük is kibírhatatlan.

* A politika viszont nem a haladókkal szivárgott be a mindennapi életünkbe. 

— Természetesen korábban is voltak elégedetlenek, a demokraták idejében még aktív újságíró voltam, és felelősen állíthatom, hogy ilyen mértékű nyomásgyakorlás akkoriban nem volt. A hatalom persze mindig megpróbálja korlátozni, irányítani a médiát, ebben nincs változás, viszont ezt a mostani hatalom kétségkívül nagyon agresszíven, drasztikus mértékben teszi, miközben egész életünket behálózza.


Szalai Attila felvételei

* Ön szerint van alternatívája a jelenlegi hatalomnak? 

— Sajnos nincs! Az ellenzék nem létezik. Én nem azért megyek tüntetni, mert támogatom az ellenzéket, és azt sem látom, kire szavazhatnék. Így vannak ezzel nagyon sokan. De attól még nem kell megelégednem a jelenlegi hatalommal. Kialakulhat persze egy új párt, egy új mozgalom — a korábban alternatívaként felismert Saša Janković mozgalma sajnos megszűnt —, én hiszek a jövőben. Még akkor is, ha Szerbia azoknak az országoknak a körébe tartozik, ahol nincs perspektíva. A kormány, a parlament mind egy embernek van alárendelve. Nézze meg Amerikát, ahol a parlament ellenáll az elnöknek! És ez így van rendjén, nem érthet mindenki mindenkivel egyet, a demokratikus államokban viszont létezik tolerancia. Ez az, ami nálunk nincs! A haladók szavazói ugyanolyan emberek, mint én. Ugyanazok a jogaink: nekik is, nekünk is egy-egy szavazatunk van. Ezt kellene megérteni, hogy mi a szabadság. Magunk mögött kellett hagyni azt a hozzáállást, mely szerint mi az elnökkel vagyunk, bárki legyen is az elnök. Szabad sajtó nélkül azonban nincsenek szabad emberek. De megismételném, hogy nem látok alternatívát, a Demokrata Párt, mely egykor jelentős erőt képviselt, szétesett, a kisebbségi pártok legfeljebb a mérleg nyelvének szerepét tölthetik be, vagy már azt sem, viszont olyan demokrata, európai értékeket valló párt nincs, amelyre én ma szavazni tudnék. Olyan emberek kellenének, akik szeretik ezt az országot, itthon akarnak maradni, egy becsületes társadalomban kívánnak élni. 

* Miben látja a megoldást?

— Egyre több város csatlakozik a megmozdulásokhoz, ahhoz viszont, hogy egyre tömegesebbek legyenek, sokkal egyértelműbb, világosabb közös álláspontot kellene képviselni a Szövetség Szerbiáért 30 pontos programja helyett. Mire az ember a végére ér, már elfelejtette az elejét! A programnak egyértelműnek és lényegre törőnek kellene lennie. Nagyon sok értelmes ember van a tiltakozók között, talán kialakul egy mag — ahogyan egykor, a ’90-es évek végén az Otpor! (Ellenállás!) létrejött. Olyan emberekre gondolok, akik tudják, mit akarnak elérni, és azt békés úton tudják megvalósítani. Az újabb választások kiírása nem megoldás, hiszen nincs alternatíva. Egy idei voksolással senki sem nyerne semmit. A megoldás az lehetne — ahogyan azt egyik írásomban a Danas napilap hasábjain megfogalmaztam —, ha a hatalom, az ellenzék és a tiltakozók képviselői tárgyalóasztalhoz ülnének. Pontosan tudni lehet, hogy például Újvidéken kik azok az emberek, akik a tüntetések mögött állnak, és itt most nem a pártokra gondolok, hanem egyénekre, például Milorad Kapor színészre. Az 1989. évi lengyelországi kerekasztal-tárgyalásokról kellene példát venni — a kormány és az ellenzék száz napot töltöttek a tárgyalóasztalnál azzal a szilárd elhatározással, hogy megállapodásra jutnak, mint lengyel a lengyellel. Nekünk is így kellene tárgyalnunk: mint szerbiai polgárnak a szerbiai polgárral. Kezdve onnan, hogy ki mit szeretne, majd megtalálva a közös pontokat, a kompromisszumokat. Ez az egyetlen megoldás! 


 

* Lát-e erre reális lehetőséget?

— Én hiszek ebben, bár ezt a meggyőződésemet semmivel sem tudom alátámasztani. Szeretném, ha a hatalom tárgyalóasztalhoz ülne. Ha engem kérdeznének, én minden félnek ezt javasolnám. Enélkül nincs jövője az országnak. Lehet egymás fölé licitálni, új választásokat kiírni, de semmi sem fog megváltozni, csak kínlódunk tovább, egyre csak nő az elkeseredettség. Ez lehet az egyetlen megoldás, hiszen a hatalom nagyon erős, a másik oldal pedig nagyon gyenge. Én optimista vagyok. Talán ha külföldről érkezne a tanács, az államfő el is fogadná. Nem azt mondom ezzel, hogy Vučić szófogadó, viszont az érveket kész elfogadni. Itthon úgysem mer neki senki semmit mondani! A tiltakozók semmi mást nem akarnak, csupán demokratikus országban élni, egyenlő feltételeket mindenki számára, egyszóval normális életet. Legalábbis én így látom, illetve azok az emberek is, akikkel a tüntetéseken találkozom. 

* Mi a véleménye a különféle pártok jelenlétéről a tiltakozásokon?

— A pártok is a szerbiai valóság részét alkotják, és ugyanolyan jogaik vannak, mint nekünk, polgároknak. Az elégedetlenkedők többsége nem miattuk és nem velük vonult az utcára. Az újvidéki tüntetéseken olyan plakátokkal találkoztam, amelyeken az állt, hogy Vučić áruló, vagy Nem akarunk NATO-tagok lenni, Nem kérünk az EU-ból. Viszont a meetingek nem erről szólnak, ezek nem merülnek fel témaként, Európának és az uniónak nincs alternatívája. S ugyan már, Vučić nem áruló! Ő autokrata és nem demokrata — ennyi.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A tárgyalóasztal az egyetlen megoldás
Interjú
A tárgyalóasztal az egyetlen megoldás
Interjú
Facebook

Támogatóink