— Mérnökként pangásban éltem, orvosként pedig „munkaalkoholista”-ként, és keveset törődtem a családommal. Majd’ 42 évesen kezdtem el keresni az igazságot, vagyis azt, hogy mire szólít engem az Isten. Vallásos családban nőttem fel, 16 éves koromban mégis elhagytam a hitemet. Talán dacból, talán kényelemből. Az, hogy hátat fordítottam Istennek, eleinte csak csínytevésekben, apróbb felelőtlenségekben nyilvánult meg. Persze azt tapasztaltam, hogy korlátok nélkül minden könnyebb, hiszen én magam voltam az egyedüli kontroll. Messzire eljutottam a magam erejéből, de valódi referenciapontok nélkül, és az életem óhatatlanul egyre rosszabbra fordult. 33 éves koromra már mély lelki válságba kerültem. Próbáltam ugyan kivergődni belőle, de mindig rossz módszerekhez folyamodtam. Tönkretettem a házasságomat, fél évre elhagytam a családomat. Szakmailag is csak átlagos szinten, ötlet nélküli gyógyítóként működtem. A feleségemnek örökké hálás leszek, amiért megbocsátott nekem. Végig kitartott mellettem, és imádkozott értem. Ahhoz azonban, hogy valóban részem lehessen a megtérésben, az is kellett, hogy megérlelődjön bennem a változtatni akarás gondolata. A lelkiismeretem felébredt, és már nem hagyott nyugodni. Odavergődtem ahhoz az ajtóhoz, amelyen az Úr kopogtatott, de ez nem volt elég. A kilincset nekem kellet lenyomnom. Amint megtettem, szembe tudtam fordulni a korábbi bűnös életemmel. Ehhez egy látomás segített hozzá 1998. december 12-én a Thököly úti templomban. Imádság közben egyszer csak megelevenedett előttem a keresztre feszített Krisztus, zihált, verejtékezett és intett a fejével, hogy térjek észhez. Ezután az élmény után földi társaim — mindenekelőtt a feleségem és a gyermekeim — segítettek nekem a megbocsátásukkal. Azt gondolom, hogy a jeleket mindenki állandóan kapja, lehet, hogy nem ilyen határozottan — de kapja. Szent Ágoston egy bibliát látott, és közben gyerekhang szólt hozzá. Egy ismerősömre a Szűz Anya nézett. Sorolhatnám még tovább... Ezzel azonban csak elkezdődik valami — a földi társak, a gyóntatóatyák, lelki vezetők, a könyvek, melyeket írtak, valamint az ima segítségére továbbra is szükség van: a jóra törekvőt ugyanis jobban eléri az égi jel, mint a mocsárban ülőt.

Még most is nehezen tudok ellenállni annak, hogy elkapjon a gépszíj — néha ez meg is esik, de igyekszem a helyes útra térni, és ott is maradni. A feleségem segít ebben nekem. A betegeknek is az válik leginkább a javukra, ha erős hitű, kiegyensúlyozott családban élő orvos gyógyítja őket. Sajnos az orvostársadalmat sok nehézség sújtja, gondtalan pillanataim nekem is csak akkor vannak, ha a családommal vagyok. A mérnöktársadalom lelkileg egészségesebb: őt nem mérgezi a hálapénz, nem öl magzatot, ahogyan mi, orvosok (naponta pontosan 153-at). Azt is nehéz elfogadni, hogy a finanszírozók a lelki és testi egészséget még mindig nem a legjobb befektetésnek tartják, így sokszor elképesztő körülmények között kell helytállni a hazai egészségügyben dolgozóknak. Ez nagyon hátráltatja a gyógyítómunkát.