Minden túlzás nélkül kijelenthető: Ilonka tanító néni sokrétű tevékenysége generációk szellemiségét és identitását formálta a nyugat-bácskai faluban. Ám miként vált ő Bezdán kulturális életének oszlopos tagjává, s vajon mi táplálja ezt az apadhatatlan lendületet így több évtized után is? Nos, a válaszért nem kényszerültem hosszas kutatásra, hanem elegendő volt felkeresnem Kanizsai Ilonát – és hol másutt is tehettem volna ezt, mint a helyi általános iskola falai között. Saját kabinetjében fogadott, a tanári asztalnál ült, s amint a szomszédos széket mellé húztam, önkéntelenül is felelésre kész kisdiáknak éreztem magam. Ezúttal azonban megfordult a szereposztás: én faggattam a tanító nénit, és elbeszélgetve vele hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vannak emberek, akiket egyszerűen tanításra teremtett az ég.

Ilonka tanító néni a tanteremben (a szerző fotója)

* Hogyan indult a pályafutása?

– Egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hogy majd tanító leszek. Ami már nagyon korán érdekelt, és jelen is volt a családomban, az a zene. Az édesanyám nagyon muzikális személyiség volt, gyakran énekelt, követte az akkori trendeket, lemezjátszója is volt. Már kislányként fejből fújtam a korabeli slágereket. A szüleim fontosnak tartották, hogy legyen zenei alaptudásom, ezért beírattak az alapfokú zeneiskolába. Abban az időben ez Bezdánban nem számított kuriózumnak, nagyon nagy szerep jutott a zenének a közösségben. Őszintén szólva nekem akkor nem sok kedvem volt zenedébe indulni, de végül belejöttem. Harmonikázni tanultam, és tudok is a mai napig. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, azzal álltam elő, hogy zenei középiskolában folytatnám a tanulmányaimat. Persze apám erre úgy reagált: és te abból akarsz majd megélni? Nekem ez egy kicsit fájt, de végül, hogy eleget tegyek a szülői elvárásoknak, mezőgazdasági középiskolába iratkoztam. Noha egyáltalán nem érdekelt, becsületesen elvégeztem, s ekkor kaptam a hírt, hogy Pélmonostoron magyar nyelvű tanítóképző nyílik. Nekem ez nagyon felkeltette az érdeklődésem, és azt a középiskolát is befejeztem, majd a szabadkai főiskolát is. Szívesen mentem volna egyetemre, de a körülmények sajnos úgy hozták, hogy erre végül nem volt lehetőségem. A férjem akkoriban munka nélkül maradt, a lányunkat pedig iskoláztatni kellett – így hozta a sors.

Kanizsai Ilona kulcsszereplője a helyi művelődési életnek (az alany archívuma)

* Később hogyan alakult a karrierje?

– Akkoriban, 1988-ban, éppen olyan volt a helyzet, hogy többlet volt tanítókból. Nem tudtam közelebb elhelyezkedni, csak Szilágyin, ami nagyon sok utazással járt. Reggel 4.45-kor indultam busszal, és délután 5-6 óra tájt értem haza. Később vettünk egy autót, ami nagymértékben megkönnyítette az utazást. Helyettesítettem a faluban, így amikor ez a lehetőség megszűnt, ismét nem kaptam a szakmámban munkát. Nem volt más lehetőségem, így elmentem a bezdáni nyomdába dolgozni. Majd 1995-ben jött az újabb lehetőség: egy tanítónő szülési szabadságra ment, így szükség volt helyettesítésre. Ekkor a sors úgy hozta, hogy egymás után több tanítónő is elment szülésire, úgyhogy én az iskolában maradtam. Azóta is hálás vagyok az akkori igazgatónak, Budai Lászlónak, hogy ezt lehetővé tette. Az államvizsga után végül felvettek állandó munkaviszonyba. Szerencsém volt, hogy abban az évben még nyílt két magyar osztály – azóta erre nem volt példa. A magyart mint környezetnyelvet tanítottam (akkoriban ez kötelező tárgy volt a szerb osztályok számára), illetve könyvtárosként is dolgoztam. Valójában akkor kezdtem összeszedni, felépíteni az iskola könyvtárát. Az intézményünkben egy gyönyörű könyvtár kapott helyet, csakhogy a tartalom szanaszét volt, és senki nem rendszerezte. Továbbképzésre mentem Belgrádba, és ezzel hivatalosan is könyvtáros lettem. Az állományt néhány ezer kötettel kaptam meg, most pedig 12-13 000 könyvünk van. Iskolánk könyvtára nagyon sokat köszönhet a magyarországi adományozóknak, különösen a veszprémi testvériskolánknak. A nagy mennyiségű könyvet nem látták szívesen a határon, úgyhogy a diákok és a szülők apránként „csempészték” haza a köteteket. 2015-től Béregen is én lettem az iskola könyvtárosa, csakhogy a faluban egyáltalán nem volt iskolai könyvtár! Az alapoktól kezdtem mindent, ott is a szülők, a gyerekek segítségével állt össze az egész, és mondhatom, amilyen kis falu Béreg, olyan szép könyvtára van. Négy évvel ezelőtt búcsúztam a könyvtáraktól, azóta ismét teljes állásban tanító vagyok. Szeptemberben négy elsőssel kezdhetem az évet.

Táncosaival a Bodrog Feszten (az alany archívuma)

* Ahogy említette, a zene mindig is az élete fontos része volt. Az évek során ez a viszony hogyan alakult, és miként csatlakozott ehhez a tánc és a táncoktatás?

– A zene mindig a szívem csücske volt. Otthon mindig is foglalkoztam vele. Egyfajta feszültséglevezetésként a mai napig előveszem a harmonikát, és játszom. A férjem a zenéből tudja, hogy most éppen jó vagy rossz a kedvem. (Nevet.) Emellett tizenöt évig – egész a COVID-járványig – Pélmonostorra jártam énekelni a női kórusba. Sokat lendített ezen az egészen az, amikor tanítani kezdtem. A gyerekek közé kerülve kiélhettem a zene- és táncoktatással kapcsolatos vágyaimat, és ebben a kollégáim is támogattak. Az első évben már összeállítottam egy egész estés zenei műsort a tanítványaimmal, ezt mindenki nagyon élvezte. Később lehetőségem nyílt rá, hogy nyaranta hathetes tánciskolát vezessek a felsős diákok számára. Nem bántam, hogy az egész nyaram ráment. Az érdeklődés egyre nőtt, így elindult egy felnőtt-tánccsoportom is a kultúregyesület keretében. Ez még nem néptánc volt, jórészt klasszikus táncokat tanítottam. A csúcsponton körülbelül 90-100 embert oktattam, négy csoportra osztva. Ha a néptáncról és a népzenéről beszélünk, oda szerintem nem elég az oktatás, egyfajta nevelés is szükséges. Bezdán korán iparosodott, így nem maradt fent jellemzően helyi néptánc. Nagyon sokszínű faluról van szó, mind etnikailag, mind kulturálisan, és ezzel kellett dolgozni oktatóként. Nagyon sokat merítettem az idősek által mesélt hagyományvilágból. A magyar mellett a sokác, a bunyevác, a szerb és a sváb táncokat is oktattam – ez mindenkinek a javára vált. 1997-ben a néptáncoktatói továbbképzést is elvégeztem. Nagyon bensőséges viszony alakult ki a tanítványaimmal, és ez ma is így van. Engem minden gyerek tegezhetett, a régi tanítványaim Tanci néninek szólítanak a mai napig, a mostaniak pedig Mamának – ez igazán lelket melengető. Most olyan gyerekekkel táncolok, akiknek a szüleivel is táncoltam. Úgyszólván, ők az én táncos unokáim. Most körülbelül 20-30 gyerekkel foglalkozom a Varázspálca hagyományápoló csoport keretében. A létszámunk változó, mivel a hagyományápolás mellett sokan sportolnak is. Én mindenkinek örömmel segítek, aki megkér. Újabban fiatal párok is gyakran megkeresnek, hogy tanítsam be őket az első táncra a lagzijukon.

Tanítványaival, fellépés előtt (az alany archívuma)

* Az ön tapasztalata szerint hogyan változott a tanítói hivatás az elmúlt évtizedekben?

– Nagyon nagy változások mentek végbe. Nem mondok újdonságot, ha csak a digitalizációt említem. A technika vívmányait persze én is használom és élvezem. Például gyakran rendelek a Temuról is ezt-azt az óráimhoz, a szülőkkel interneten vagyunk kapcsolatban, sokat böngészem a netet kreatív ötletek után. Didaktikai szempontból nagyon hasznos dolgokat is lehet találni, ha ügyesen keres az ember. Ami még érdekes, hogy szerintem az osztályok nagyon polarizálódtak, eltűnőben van az a bizonyos „középréteg”, a jó és a jeles tanulók. Vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak vannak az osztályban. Bezdánban pedig különösen megfigyelhető, hogy mivel nagyon eredményesek vagyunk a sportok terén, a gyerekek egy részét a hagyományőrzéstől egyszerűen elszívja a sport. Kevés a diák, és érthető módon nem tudnak egyszerre táncolni is, és kajakozni is, ami egy kicsit megnehezíti a mi dolgunkat. Sok esetben ugyanazok a gyerekek vannak mindenhol, míg másokat sajnos semmilyen tevékenységbe nem lehet bevonni – ez leginkább a szülők viszonyulásától függ. A mostani táncosaimmal nagyon nagy szerencsém van, hiszen a szülők és a nagyszülők igen segítőkészek, lehet rájuk számítani.

* Milyen tervei vannak?

– Három évem van a nyugdíjig. Már most is sokat foglalkozom az unokáimmal, velük szeretnék majd még több időt tölteni, de biztos vagyok benne, hogy nem tudom majd félretenni az aktív személyiségemet. Sajnos (vagy nem) van egy olyan tulajdonságom, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, én nem tudok nemet mondani, legyen az munkahelyi vagy magánéleti ügy. Úgyszólván hobbiból pályázatírással is foglalkozom, ezt is folytatni szeretném, és azt tervezem – ha az egészségem is engedi –, hogy továbbra is életem része marad a táncoktatás. Azt már látom, hogy ez utóbbinak a korom bizony gátat szab majd, de egyelőre sajnos még nem látok olyan személyt, aki átvehetné tőlem a stafétát.