Ha leírom ezt a szót, közszolgálatiság, akkor a számítógépem helyesírás-ellenőrző programja hullámos piros vonallal aláhúzza. Kezdetben kétségbeesetten kerestem a hibát, betűről betűre haladva ellenőriztem, elgépeltem-e valamit. Végül rá kellett jönnöm, hogy a gép magát a kifejezést tartja elfogadha...
Bizonyára sokszor és sokat beszéltünk már a közszolgálati újságírásról, de a téma újra meg újra helyet és teret követel magának. Annál is inkább, mert nemcsak nálunk időszerű, hanem a más országokhoz tartozó magyar régiókban is - az Unión belül és kívül. A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának legutóbbi, Csókán megtartott találkozóján is a kiemelt programpontok között szerepelt.
Csakúgy, mint a kisebbségi újságírás. Az előadó ezúttal szándékosan nem a kisebbségi újságírás feladataival foglalkozott, hanem a buktatóival. Mert azokból bőven akad. Mielőtt azonban a felsorolásukhoz kezdenénk, el kell döntenünk egy nagyon fontos dilemmát: Létezik-e kisebbségi újságírás? A Vajdaságban is vannak olyanok, akik kijelentették, kisebbségi újságírás nincs, csak jó és rossz újságírás. Szerencsére ezt az elgondolást nem mindenki támogatja, sokan vallják, hogy a kisebbségi újságírónak külön feladatai is vannak, például, másként kell kiválasztania, megközelítenie, feldolgoznia a témát. Az már más kérdés, hogy kisebbségben és többségben egyaránt lehet jó és rossz újságírást művelni. Az egyik buktató éppen a minőség kérdése, hiszen a kisebbségi újságíró sem engedheti meg magának, hogy az értékmércéje alacsonyabb szintű legyen. Mert ezzel nemcsak saját magát járatja le, hanem lebecsüli a közösségét is. Ha az a bizonyos léc túlságosan közel van a földhöz, akkor csak befogadók lehetünk, de adni, közvetíteni nem tudunk. Nekünk a mi olvasóinknak kell szavatolnunk azt a színvonalat, amit a többségi médiumok szavatolnak a saját fogyasztóiknak. Persze, nem a bulvár- és pletykalapokra gondolok, hiszen azzal is indítottam, hogy közszolgálatiság, avagy a köz szolgálata.
Az említett összejövetelen szóba került a magyar szellemiségű újságírás is. Ez a fogalom időnként nagy vitát vált ki a sajtóban, hiszen némelyek nem értik, mások megpróbálják félremagyarázni. Hogy tudatlanságból vagy rosszindulatból, ebbe most nem szeretnék belebonyolódni. Ellenzékiség vagy partnerség? Nos, erről is napokon át lehetne polemizálni. Talán azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy a kisebbségi újságírónak sem szabad elhallgatnia a problémákat, de úgy kell feldolgoznia azokat, hogy a közössége boldogulását szolgálja. Hogy a gyakorlatban ez mit jelent, arra mindenkinek magának kell rájönnie, mert egységes recept bizonyára nincs.
Mivel eddig egy előadásról beszéltem, elmondom azt is, hogy az előadó a keleti bölcsekre hivatkozott, akik szerint a tudásnak négy szintje van. A legveszélyesebb az, amikor nem tudod, hogy nem tudsz. Mi gyakran ebben a fázisban vagyunk, hiszen nem ismerjük fel a hiányosságainkat, buktatóinkat. A második természetesen a tudom, hogy nem tudok, a harmadik a tudom, hogy tudok és a negyedik, a nem tudom, hogy tudok.
Sejtelmem sincs, a tudásnak melyik szintjén lehet az a csókai, magát kiskirálynak képzelő egyén, aki nemrégiben megverte a helyi lap egyik újságíróját. Nem azért, mert a lokális krónikában rosszat írt volna róla, nem is tehetné, hiszen a lapot a községben hatalmon lévő párt szigorú ellenőrzés alatt tartja, hanem az újságíró blogjában vélt magára ismerni az egyik meseszerűen megfogalmazott történetben. Nem tudom, fontos-e vagy sem, de az esethez az is hozzátartozik, hogy mindketten a többségi nemzet tagjai.
Egy budapesti kolléga jegyezte meg, hogy a kisebbségek a kívülállóknak közösségnek tűnnek ugyan, de vajon belülről, önmaguk számára is annak látszanak-e? Lehet, hogy erről a kérdésről, magukra vonatkoztatva, másoknak sem ártana elgondolkodniuk!