Sajátos bizonyítékként afelől, hogy — az Úr kegyelméből — e megmételyezett 2020. esztendőnek is vannak/voltak olyan pillanatai, amelyekre szívesen emlékszünk majd vissza egykoron.

„E könyv nem a széleskörű olvasótábornak íródott, hanem rokonaimnak, és azoknak a kedves híveimnek, ahol papi szolgálatot teljesítettem és jelenleg is teljesítek” — üzeni a szerző a művéhez írt előszavának felvezető soraiban. Félreérthetetlen lényegre töréssel közölve, fényévekre áll tőle minden további publicitás. Hogy aztán velem miért tett kivételt megszólításom után? Talán a megelőlegezett bizalom rá a helyes válasz. Azt hiszem.

Eme mindössze kilencvenhat oldal terjedelmű füzetecske (előszóval, önéletrajzzal, írásokkal, fotókkal, tartalomjegyzékkel és a szükséges katalogizációs CIP-mutatókkal együttvéve!) Mihály atya nyíltsisakos hálás köszönőlevele. Mindazon jóért és példamutatásért, amelyet élete során nemcsak a boldog emlékű nagyszüleitől, majd szüleitől és testvéreitől kapott, hanem az általa pásztorolt közösségek híveitől is. Akik, bárhol is munkálkodjék az Úr szőlőjében, mindig melléje álltak, bátorították, erősítették papi hivatásában. Még akkor is, ha támogatásuk olykor-olykor éppen keserű ízű volt számára.

S miképp a felajánlásokat — és voltaképp e szavakba formázott gondolatok, lelki kitárulkozások is azok — a teljes megtisztulás iránti vágyakozás követi, a kötetben elhangzott, illetve a belőle visszhangzó sorok továbbfolyása is békés mederről álmodik.

„Néhány évvel ezelőtt kórházi kezelésre kényszerültem. Akkor kezdtem el az írást, […] jöttek a gondolatok, a visszaemlékezések árvize, melyeket nem tudtam fékezni, sem leállítani” — nyújtja felém parolára jobbját az újabb papírra vetett szerzői vallomás.

A természet ölén. Az Erős és Ambrus család. Álom vagy valóság? Szolgálatban. Erős Mihály plébános kötetének élő fejezetei ezek. Jegyzetek, írások, karcolatok, archív és saját fotográfiák formátumában idézve meg bennük a múltat. Lassítva általuk egy cseppet a zabolátlanul vágtázó jelent.

Ft. Erős Mihály

A Homoki Szűzanya

(részlet)

A fejértelepi templom első padjában ülök, és nézem a Homoki Szűzanya festményt. A Szűzanyáról készült alkotás Herczeg Ferenc írónk rendelésére készült. Háttérben a homokbuckák és néhány (boróka?) fenyő látható.

Első rátekintésre úgy néz ki, mintha a művész nem fejezte volna be művét, elkapkodta, sietett volna. Isten Anyja öltözete nagyon egyszerű. Sötétkék ruhában áll, valamint sötétbarna palást van a vállán. Elégedetlenkedem. A festő miért nem öltöztette színesebb ruhába a Boldogasszonyt, miért nem adott tisztességes cipőt a lábára? Azt a gyönyörű homokpusztai tájat jobban, szebben is megfesthette volna! Talán sajnálta a drága olajfestéket? Pedig érdemes lett volna!

A Szűzanya fején ott van Szent István koronája, gondosan lefestve minden részletével. Fáradtnak, kimerültnek látszik, bizonnyal sokat virrasztott, ajkán mégis ott a halvány mosoly. Szemei körül sötét folt látszik, és mintha könny csordogálna belőlük. Egész megjelenése különleges, ha szabad úgy fogalmaznom, hogy „nemesen nyers”. Minél tovább figyelem, rádöbbenek, hogy öltözékét valószínűleg az akkori fejértelepi asszonyoktól vette kölcsön a művész. De mintha arcát is az ottani fiatal lányokéról festette volna. Arcvonásaiban megjelenik valami, ami jellemző az ottaniakra, legalábbis nekem úgy tűnik. Mária úgy néz ki, mint az itteni, munkához szokott, gyengéd fiatal édesanyák. Ekkor kezdem megérteni a festő szándékát. A Szűzanyát és a Gyermek Jézust akarta kihangsúlyozni. Törekedett, hogy figyelmünket róluk ne terelje el a táj vagy a ruházat.

A kis Jézus kezében ott a fehér, nagy szemű jól érett szőlőfürt. Falatozhatna jókedvére. Ő mégis, komor arccal, szinte mérgesen néz vissza rám.