Becsik Ferenc első hegedűjével

Bár az elmúlt három évtized alatt több mint ezer tanítvány került ki a ,,keze alól”, a törökkanizsai Bencsik Ferenc semmiféle írásos, zenei képzettségét bizonyító oklevelet nem szerzett. No de ennek története van ám - amit a muzsikus Feri bácsi olyan átéléssel mesél el, hogy a hallgatót valósággal megérinti a múlt illata.
- Nem vagyok már mai gyerek, hiszen 1922-ben, június 15-én születtem, éppen Úrnapján. A kedves nejem, Etelka meg pünkösdi, így akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a Teremtő akaratából kötöttük össze az életünket. Idestova bizony ötvenhét kerek esztendővel ezelőtt. Jómagam hat elemit végeztem, aztán inasnak álltam, szakmát tanultam, és a törökkanizsai Bata-féle cipőüzletben dolgoztam eladóként. Mivel elég beteges gyerek voltam, nem tudtam együtt játszani a korombéli fiatalokkal, édesapámtól - talán kárpótlásul - kaptam egy hegedűt, és azt még ma is féltve őrzöm. A törökkanizsai Lengyel Józsefnél aztán egykettőre megtanultam játszani a hangszeren, s hozzá kottát olvasni.
Amikor a kanizsai Polgári Iskola tanulója lettem, a tisztelendő nővérek segítettek abban, hogy a hegedűn kívül a zongorából is kicsalhassam a melódiákat. Tanulmányaimat Becskereken folytattam kereskedelmi szakon, 1945 őszén pedig Belgrádba kerültem a Közgazdasági Egyetemre. Egy évig tanultam is szorgalmasan, aztán... megtalált a szerelem. Feleségemnek, Etelkának három évig udvaroltam. Csaptunk egy jó lakodalmat, s ahogy az a sors könyvében meg van írva, jöttek a gyerekek: 1949-ben Katalin, 1953-ban pedig István.
A muzsikaszó a házasévek alatt sem csitult el, hiszen az 1940-es évek második felében alapítottam egy öttagú Ifjúsági zenekart, melynek én voltam a prímása. Időközben létrejött a több mint húsztagú törökkanizsai Tűzoltózenekar, ahol tanítómesteremmel, Józsi bácsival együtt klarinéton játszottunk.
Emlékszem, éppen a május elsejei felvonuláson köszöntöttük az akkori községi elnököt, Miladinov Svetozart, amikor a ,,rezesbanda” kisdobosának eszébe jutott, hogy a családunkba pár napja megérkezett a trónörökös. Nosza, az egész társaság a házunkhoz vonult... A muzsikaszóért s a kedves köszöntésért cserébe jófajta háziborral kínáltam vendégeimet, nem sajnálva tőlük a finom nedűt. Idefelé jövet még ment a taktus, ahogy kell, no de a visszaúton!
Aztán, amikor a Schulpe-kastélyban megalakult a zeneiskola, Lengyel Józseffel zenei előadók lettünk. Akkorra - csak úgy magánszorgalomból, már harmonikán is megtanultam játszani, így a növendékeket ezen a hangszeren oktattam. Oklevél nélkül - mert az nekem soha nem volt. Amondó vagyok, hogy bármilyen hangszeren meg lehet tanulni játszani, csak az alaphangot kell ismerni.
No de kanyarodjunk kicsit vissza a múltba - szövi a mese fonalát Feri bácsi. - Amikor Király Ernő Törökkanizsán gyűjtött népdalokat, s hangfelvételt készítettek az Újvidéki Rádiónak, a Gólya-féle tamburazenekar hegedűseként jómagam is hozzájárultam ahhoz, hogy hagyományaink megmaradhassanak az utókornak. A Gólya zenekar tagjait már régen eltemettem, meg a többiét is. Nincs, akivel muzsikáljak - panaszkodik.
Feri bácsi a közelmúltig a helyi Tiszagyöngye Művelődési Egyesületben annak megalakulásától a néptáncosokat kísérte hegedűn, velük örülve egy-egy jól sikerült próbán vagy a Durindó és a Gyöngyösbokréta rendezvényeinek fellépésein. Egészségi állapota azonban nem engedi már a nyilvános szerepléseket.
- Amikor 1978-ban nyugdíjba vonultam, bizony sehogyan sem tudtam feltalálni magam. No de nem sok idő maradt a búbánatra, mert jöttek ám a gyerekek, s kérleltek: ugyan tanítsam már meg őket muzsikálni. Így esett, hogy az elmúlt harminc év alatt több mint ezer tanítványom volt. Olyanok is, akik párhuzamosan zenedébe jártak. Legtöbben a hegedűt és a harmonikát választották, de én még azokat is megtanítom bármilyen hangszeren játszani, akiknek nincs hallásuk. Mindig a népzenével kezdtük, de ha igényelte a diák, nem maradtak el a komolyzenei művek sem.
Aztán némi kacagás mellett Feri bácsi eljátszotta első hegedűjén az első gyermekdalt, amelyet tanult. Azt követte a Dankó Pista-nóta, az Eltörött a hegedűm, meg az Akácos út. Tisztán, mesterien - úgy, ahogyan talán csak Bencsik Feri bácsi tudja. Mert a dal a szíve legmélyéből szól.