Nagy Botond (1993, Brassó) tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán folytatta Bocsárdi László osztályában. Első önálló rendezéseit huszonegy évesen, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban vitte színre. Azóta az egyik legmeghatározóbb alkotója a romániai színházi életnek: visszatérő vendég a Bukaresti Nemzeti Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban, dolgozott egyebek között az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színházban, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu társulatánál stb. Egyedi, vizuálisan erőteljes és gondolatilag provokatív rendezéseiért háromszor is jelölték az UNITER Legjobb Rendező Díjára — 2020-ban a Nóra, majd 2023-ban az Elektra című előadás rendezéséért és 2023-ban az Elektra legjobb fénytervére. 2024-beli, bukaresti munkája, az Ilja próféta országos visszhangot keltett: a darab radikális és spirituálisan rétegzett értelmezése vitát indított Románia-szerte a hit, a művészi szabadság és a társadalmi felelősség kapcsolatáról. Nagy Botond rendezéseiben a színház nem pusztán történetmesélés, hanem párbeszéd is a nézővel — a jelen és a lelkiismeret határán

Fotó: Nikita Dembinski

Többnyire a klasszikus szövegek újraértelmezése foglalkoztatja, néhány példa: Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel (Strindberg nyomán); Tennessee Williams: A vágy villamosa; Henrik Ibsen: Hedda Gabler, Nóra; Samuel Beckett — Botond Nagy: Krapp’s Last Tape; William Shakespeare: Hamlet rework. Szerzői előadásai is vannak, például Hidden Abuse Holdings, Talking Toilets, All Over Your Face, s a kortárs szerzők szövegeit sem mellőzi: Kali Ágnes — Horváth Benji: Faust Family vagy Matei Vișniec: A pandamacik csodálatos utazása, ahogyan ezt egy szaxofonista elmeséli, kinek volt egy szeretője Frankfurtban. 

És most meséljen ő.

* Botond, te hogyan lettél rendező, mi volt a csali?

— Nem lettem rendező, csak beleragadtam abba az érzésbe, hogy a valóság mindig kevésbé igazi, mint a fikció. Nem volt csali. Csak menekülés. A színház az egyetlen hely, ahol a saját sebeimet úgy nézhetem, mintha valaki máséi volnának.

* Bocsárdi László osztályában végeztél. A saját rendezői világod, látásmódod — melyről azt mondják, írják, hogy könnyen felismerhető és markáns — már ekkor kialakult?

— Nem hiszem, hogy az embernek huszonévesen saját világa van. Inkább csak érzékenysége van, melyet megfertőznek a filmek, a zenék, a bulik, az internet stb. Nekem az iskola nem arról szólt, hogy kialakítsam a stílusom, hanem arról, hogy megtanuljak elveszni az információban. Később jöttem rá, hogy ez maga a módszerem: elveszni, és a káoszból létrehozni egy új rendet, mely sosem stabil. Ha most azt mondják, hogy felismerhető, az talán csak azt jelenti, hogy mindig ugyanazt keresem: a határt, ahol a valóság elkezd fikcióvá válni, és fordítva.

* Szerbiában most először rendezel, az Újvidéki Színház társulatával dolgozol, a Három nővér című előadást rendezed. Egy klasszikusról beszélünk. Szerinted hogyan kell 2025-ben jól hozzányúlni Csehov szövegéhez? Van-e egyáltalán olyan, hogy jól vagy rosszul hozzányúlni egy klasszikushoz?

— Csehov számomra nem egy kőbe vésett szöveg, hanem egy médium, mely által a kollektív képzelet és a digitális kultúra találkozhat. A Három nővér az állandó vágyódásról szól, arról, hogy máshol szeretnénk lenni — ez nagyon hasonlít a mai, online világra, ahol mindenki egyszerre van itt és ott, és közben sehol. Számomra nem az a kérdés, hogy jól vagy rosszul nyúlunk-e egy klasszikushoz, hanem hogy tudunk-e olyan komplex, multimediális világot teremteni, amelyben a néző egyszerre veszik el és talál rá önmagára.

* Amikor egy szövegről gondolkodsz, rögtön megjelenik a fejedben a leendő előadás képi világa?

— Nálam a szöveg és a kép nem választható szét. Ahogy olvasok, rögtön fragmentált képek villannak be: filmekből, popkultúrából, Instagram-feedből, videójátékokból. Ezek összeütköznek Csehov szavaival, és ebből a zajból kezd kirajzolódni egy lehetséges színpadi univerzum. Nem gondolom, hogy egyetlen képi világ létezik — inkább párhuzamos, széttartó vizualitások ütköztetésében hiszek. A fejemben mindig egy hálózat van, nem egy lineáris színpadi kép. Amikor egy szöveget olvasok, inkább az embereket látom benne, az arcokat, a pillanatokat, amikor nem tudnak mit kezdeni egymással, amikor elárulják vagy szeretni próbálják egymást. De a kiindulópont sosem egy kép a fejemben, hanem az ember, aki ki van téve az életének a színpadon.

* S milyen a közös munka a csapattal? És ha már közös munka: az a fajta rendező vagy, aki teret ad a színésznek, hogy hozzátegyen, akár improvizáljon, vagy a te határozott elképzeléseid, vízióid mentén dolgoztok?

— Jó itt lenni. Én nagyon erősen hiszek a színészekben, de erős képpel és koncepcióval érkezem. Az én feladatom, hogy mutassak nekik egy lehetséges irányt, de az igazi élet akkor születik meg, amikor ők ezt magukévá teszik. Nem improvizációban, hanem a mély párbeszédben hiszek. Szeretem, ha a színész nem végrehajtó, hanem alkotótárs, és neki a szabadsága számomra nem veszély, hanem lehetőség.

* Mennyire direkt módon reflektálsz előadásaidban/előadásaiddal az aktuális alkotói közeg és hely társadalmi és kulturális hátterére/környezetére?

— Mindig globális és lokális rétegeket próbálok egymásba montírozni. Egy előadás nálam egyszerre reagál a digitális kapitalizmusra, a vizuális kultúrára és arra, amit éppen egy városban érzek. Direkt politikai állításokat ritkán teszek, de a struktúrában, a médiumok keverésében, az idő- és térélmény szétszabdalásában mindig benne van a reflexió arra, milyen korban élünk. A helyszín mindig egy adat a rendszerben — és ez formálja a végső előadást. Az Újvidéki Színházban például nem lehet úgy Három nővért csinálni, mint Bukarestben vagy Kolozsváron. A hely szelleme mindig beleírja magát az előadásba.

* Milyen témák, problematikák érdekelnek? Gondolom, ezek mentén választasz drámát, szöveget is.

— Nem az orosz lélek érdekel, hanem az a pillanat, amikor valaki már nem bírja tovább, de mégsem képes kilépni. A mi Három nővérünk valószínűleg nem klasszikus Csehov lesz, hanem egy mély emberi történet arról, hogyan maradunk saját vágyaink és félelmeink foglyai. Az állandó vágyódás, a megrekedtség, a fizikai és a lelki fáradtság, az el nem ért élet. Amikor darabot választok, mindig azt keresem, hol tud megszólalni ez az egzisztenciális tapasztalat. Csehov darabjai tele vannak elfojtott kiáltásokkal. Engem ezek a kiáltások érdekelnek, és az, hogyan rezonálnak ma egy közép-, délkelet-európai közegben.

* Sokat emlegetik a színházi előadás, színészi játék kapcsán a hitelesség szót. Szerinted mitől lesz hiteles valami?

— A hitelesség paradoxon: akkor működik, ha egyszerre nagyon személyes és nagyon konstruált. A színész akkor hiteles, ha a saját élményeit, hangját be meri hozni a színpadra, de közben tudatosan játszik egy nagyobb rendszerben. A közönség akkor hiszi el, amit lát, ha a színész valóban megmutat valamit abból, amitől szenved, amitől fél, amire vágyik. Ez nem technika kérdése, hanem bátorságé. A színházban az a hiteles, ami kényelmetlenül közel hoz minket önmagunkhoz.