home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A szeretetalapú oktatás híve
Bíró Tímea
2023.04.07.
LXXVIII. évf. 14. szám
A szeretetalapú oktatás híve

A makói származású operaénekes, érdemes és kiváló művész, ma már dr. Bátori Éva visszatérő tanítómester Vajdaságban, az Electe Egyesület szervezésében ugyanis több alkalommal tartott kurzust a Szabadkai Zeneiskolában. A mentorprogram minden alkalommal hangversennyel zárult, melyet az idén április 1-jén tartottak meg. A világhírű szoprán operaénekes jelenleg a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kara Magánének Tanszékének docense, tanszékvezetője, és az utánpótlás kinevelésén dolgozik.

* Hogyan lesz az ember lányából opera-énekesnő?

— Hegedüléssel kezdtem, majd brácsán tanultam egy ideig, tehát nem énekléssel kezdődött a zenei pályám. Egészen kisgyerekként voltam úttörőtáborban Zánkán, és az egész tábor azon humorizált, hogy úgy tudtam énekelni, mint az operaénekesek, mert benne volt a hangomban a vibrato. Az ottani énektanárnő felajánlotta, hogy megtanít nekem két Schubert-dalt, aminek én nagyon megörültem. Emlékszem, nagyon izgatott lettem. Nyolcadikos voltam, amikor elvitt felvételizni Berdál Valériához a szegedi konzervatóriumba, aki felvett, viszont azt javasolta, mivel bármi történhet még a hangommal, ezért ének-brácsa szakra iratkozzak be. Nem voltam jó brácsista, de előnyömre vált az, hogy nyolc évig hegedültem és négy évig brácsáztam, hiszen nagyszerűen megtanultam kottát olvasni.

* Nagyon gyorsan külföldre kerültél. Ez hogy történt?

— Miután végeztem a konziban, a zeneakadémiára kerültem. Nagyon szerettem Réti Eszter tanárnő kurzusait, aki egyszer azzal állt elő, hogy kivinne magával Salzburgba a nyáron, amikor három hétig ott tanít. A szocializmus kellős közepén nem volt erre pénzünk, de a párom, aki később a férjem lett, a klarinétozással összegyűjtött pénzét nekem adta, a tanárnő pedig szerzett nekem egy ingyenes kollégiumi szállást, úgyhogy én nagy bőrönddel — benne szalámi, kenyér és keksz — kiutaztam, és meg is nyertem egy ottani versenyt. Ott találkoztam a bécsi operaház stúdiójának a vezetőjével, aki a támogatásáról biztosított, hogy ha sikeresen felvételizek, akkor segít ösztöndíjhoz jutnom. Ez meg is történt, így kerültem a bécsi Staatsoper operastúdiójába, majd innen Németországba vitt az utam. Bizony nagyon korán kezdtem ezt a pályát, és azzal szoktam viccelődni, hogy még azt is elénekeltem, amit nem kellett volna. Az Úristen a tenyerén hordott, mindent elénekelhettem, és akkor, amikor kellett. Amerikában és Kölnben is olyan közegben dolgozhattam, ahol nagyon jól éreztem magam. Azt gondolom, hogy embereket sodor az utunkba az Isten. Én most a Debreceni Egyetemnek vagyok a tanszékvezetője, egy csodálatos közegben lehetek, és azt hiszem, ha az emberek között megvan az a bizonyos elektromosság, akkor vagyunk jó helyen, akkor tudunk jó munkát végezni.

* Hazaköltöztetek Magyarországra, amikor a fiad iskolaköteles lett. Miért döntöttetek így?

— Azt szerettük volna, ha a fiunk magyar irodalmon és történelmen nevelkedik. Jelenleg mérnök-informatikus doktorhallgató a Szegedi Tudományegyetemen, ami ugyanolyan internacionális szakma, mint a zene. Az már az ő dolga, hogy merre indul innen, a mi felelősségünk az volt, hogy itthon járjon iskolába. A férjem a Nemzeti Filharmonikusok első klarinétosa, aki szerintem nem is tudott volna külföldön élni. Rengeteget ingáztunk, és nem szerettünk volna tovább távházasságban élni. Azt gondolom, hogy a gyereknek szüksége van az anyjára és az apjára is, hogy nyugodt közegben éljen, hogy érezze, egy családban van benne. A mai világban különösen szükség van arra, hogy a családtagok bástyái legyenek egymásnak. Mi a férjemmel ahogy haladunk előre az életben, úgy kerülünk egyre közelebb egymáshoz.

* Ma már, mondhatni, hátrahagytad a színpadot, és tanítómesterként az utánpótlás kinevelésével foglalkozol. Mik a tapasztalataid?

— Amióta elkezdtem tanítani, főleg tanszékvezetői mivoltom óta, látom, hogy a rendszer úgy épül fel, hogy az alap-, a közép- és a felsőfokú képzés külön-külön szerepelnek, de ez lehetetlen, hiszen ha mi, énektanárok nem egymást karöltve képezzük a fiatalokat, akkor nem lesznek operaénekeseink. Csak úgy lehet képezni, ha az alap-, a közép- és a felsőfok tanárai találkoznak egymással, összedolgoznak, ezért megalakult a Zenetanárok Társaságában az ének tagozat, ennek én vagyok a vezetője, és azt szeretném, ha az énektanárok kommunikálnának, együttműködnének egymással. Ha például egy diák fiatal, és nincs még túl a mutáción, akkor is lehet vele haladni alapfokon, hiszen a légzésén vagy, mondjuk, az olasz kiejtésén fokozottan dolgozhat az alapfokú tanár, és ez megkönnyíti majd a középfokú énektanár munkáját. Ugyanilyen fontos a motiváció, hogy érdekeljen bennünket a másik munkája, módszere. Az is nagyon lényeges, hogy a felsőfokú tagozat énektanárai lássák, hogy az alapfokon a tanítómesterek mekkora őrületes munkát végeznek egy-egy kis lélekkel. Az alap- és a középfok énektanárai az emberi életnek éppen az egyik legérzékenyebb szakaszában, a kamaszkorban dolgoznak a fiatalokkal, akik időközben nővé vagy férfivá válnak, és ezt figyelembe kellene venniük. A másik elképzelésem az, hogy amikor a tanulók elérkeznek a mesterszakhoz, akkor el kellene kezdeni a saját hangfajuktól tanulni. Nekem is van fiú növendékem, ha bariton, akkor elviszem egy baritonhoz, és a jövőben azt a munkát folytatom a diákommal, amelyet ők az órán csináltak, hiszen a baritonnak azt kell leutánoznia, amit a bariton énekes tud. Amikor már valaki mesterszakos, színpadra kell állni, szerepet megformálni, akkor a magas hang a magasnak, a mély pedig a mélynek tud többet segíteni. Véleményem szerint ha ezt bevezetnénk, akkor egy ugrásszerű előrelépés történne a vokális oktatásban. A fiatalok részéről azt látom, hogy a tekintélyalapú tanítást felváltotta a szeretetalapú. A tudást ismerik el, az érdekli őket, hogy az énektanárnak mekkora tudása van, és hogyan tudja gyakorlati tanácsokkal segíteni őket. Az énekelni tanulás olyan, mint olimpikonnak lenni, gyakorolni kell ötvenszer, százszor, milliószor, nincs megállás, és ez ma nem divat. Talán azért is nehéz most a fiataloknak, mert ezt nem lehet készen kapni, sok munka és alázat kell ahhoz, hogy valakiből operaénekes váljon.

* Nemcsak operistákkal foglalkozol, hanem színművészekkel is, például Udvaros Dorottyával, vagy énekesekkel, mint Rúzsa Magdi. Milyennek látod Magdit?

— Magdinak olyan hangi adottságai vannak, hogy ha Kishegyesen működne operaház, akkor ő most operaénekes volna. Nagyon szeretek vele dolgozni, a színvonal és a precizitás igazi megszállottja. Rendkívül komolyan veszi a hivatását, és bámulatos, hogy a mezítlábas, kócos lánykából jó értelemben vett primadonna lett. A magyar zenei élet egyik vezető egyéniségévé vált, és közben ember maradt.


Közös koncert után Rúzsa Magdival és Pátkai Rozival

* Hogy érzed magad Szabadkán?

— Szeretek ide visszatérni, szoros kapcsolatot ápolok Görög Noémivel és Enikővel. Ez egy gyönyörű város, melynek kellemes a hangulata. Végtelenül kedvesek és nyitottak az itteni énektanárok, illetve az emberek úgy általában. Nincs versengés, és innentől kezdve valóban csak a munkára kell összpontosítani. Tervezek a szülővárosomban, Makón is a Művészetek Kadetrája nevű összművészeti táborban kurzust tartani, és bízom benne, hogy innen is érkeznek majd oda fiatal énekesek, és visszaadhatok valamicskét ebből a csodálatos vendégszeretetből, melyet most itt én kaptam. Itt is találkozom kezdőkkel, akikben érzem a mag csíráját, és velük is nagyon jó dolgozni, nem csak a kész énekesekkel.

* Egy operaénekesnek a hangja a kincse, melyet te egyszer majdnem elveszítettél…

— Igen, volt egy rövid időszak, amikor a túlterheltség miatt nem úgy szólt a hangom, ahogy kellett volna, és Brigitta Seidler-Winkler volt, aki Németországban segített visszahozni a hangomat és az önbizalmamat, hiszen az ember egy kicsit beleőrül abba, hogy a hangja nem szolgálja ki. Később Magyarországon Nádor Magda és dr. Mészáros Krisztina segített a felépülésben. Féltem attól, hogy negyvenévesen vége szakad a karrieremnek, de szerencsére nem így történt. Két éve még Puccini A Nyugat lányát énekeltem, mely embert próbáló szerep. Ma már tudom, hogy ez segített engem a tanári karrieremben, hiszen aki a nulláról fel tud állni, az megtanul énekelni. Rengeteg a kísérletezés, próbálgatás, hiszen az embernek újra fel kell építenie önmagát. Ez bizony nagyon kell ahhoz, hogy énekmesterré váljunk. Idézném a kolozsvári festőművész barátomat, Nagy Gábort: még véletlenül sincsenek véletlenek.

Fényképezte: Éder Vera 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..