A szeretet több fajtája

A szeretet több fajtája

Őszintén bevallom, hogy az évek során a rovat nekem is sok hasznot hozott, nem csak új ismeretségek formájában. Egy-egy történetből ugyanis gyakran tanultam is. Ilyen az alábbi is, melyben a középkorú asszony azt magyarázta el, hogy a szeretetnek több fajtája létezik — például anyai, féltő, betegesen ragaszkodó, birtokló. És ezeket az érzéseket nem szabad összeboronálni, mert az eredmény nem fejezi ki az új, igazi érzelmi jelentését — tette hozzá.

— Higgye el, hogy igaz, amit mondok, hiszen húsz év gyakorlat áll a megállapítás mögött — kezdi titokzatosan mosolyogva az asszony. — Elsősorban azt szeretném elmondani, hogy az általánosan elfogadott vélekedés, mely szerint az apukák leginkább fiú utódot akarnak, nem törvényszerű — mindezt a családomon belül tanultam meg.

Értelmiségi szülők egyetlen gyermeke vagyok, és bármilyen zűrös időket is éltünk, mindig megtalálták annak a módját, hogy egészségesen, épeszűen kerüljenek ki egy-egy helyzetből. Az emlékezetes ’90-es évek elején fejeztem be a középiskolát, szerettem volna egyetemre menni, de mivel egyre csak bonyolódtak az ország ügyei, a szüleim úgy gondolták, a legjobb az lesz, ha velük maradok. Mivel akkor már nem nagyon lehetett munkát találni, én is foglalkoztam mindennel, csak közgazdasággal nem, merthogy ilyen szakirányú középiskolát fejeztem be. Kezdetben, amíg nem szereztem egy kis „rutint”, apával éjjel jártam Magyarországra — benzinnel kereskedtünk. Megszoktam, hogy este 8-kor beálltunk a sorba, és reggel 8-kor értünk haza, holtfáradtan. Egy ilyen éjjeli út alkalmával ismertem meg a jövendőbeli férjemet is, ő a bátyjával „látta el” a hazai piacot benzinnel. Az ismeretségünk lassan elmélyült, és a következő év tavaszán összeházasodtunk.

A rendkívül nehéz idők ellenére mi nagyon jól éreztük magunkat a bőrünkben. A férjemnek rendkívül jó humorérzéke van, minden nehéz helyzetet ennek segítségével sikerül megoldanunk. Már a kezdet kezdetén kijelentette, hogy sok gyereket akar, hiába mondtam neki, hogy nagy valószínűséggel nem lesz pénzünk megadni nekik mindent, amire szükségük lesz. De szeretni fogjuk őket, teljes szívvel, felszabadultan — válaszolta erre mindig. És még azt sem bánta volna, ha mind az öt gyerek — amennyit tervezett — kislány lesz. Az első gyermekünk mégis fiú lett! Tíz hónap múlva pedig megszületett a lányunk, és a férjem olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Az égiek azonban, úgy látszik, sajnos túl soknak találták azt a jót, amelyet addig nekünk adtak: a kislányunk alig volt egyéves, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. Itt akkoriban jóformán semmi sem volt, sem áru a boltokban, sem orvosságok a gyógyszertárakban. Ne tudja meg senki, milyen érzés éjnek évadján egy pici gyerekkel átszökni a határon, abban a reményben, hogy a szeretetünkkel és az orvosi segítséggel meggyógyul. Akkor apám már nem élt, az alig kétéves fiunkra anyám vigyázott, ha mi Szegeden voltunk a kislánnyal. Teljes egészében helyettesített bennünket. Szörnyű volt. De mi nem éreztük semminek a súlyát, kizárólag Timi egészsége számított. Szegény anyám mindent megtett, de mégis mi voltunk a felelősek azért, hogy a fiunkat a második helyre tettük, Timi mögé. Ennek aztán az lett a következménye, hogy két héttel a háború lezárása előtt, egy éjjel, amikor mi odaát voltunk a lányunkkal, az itt kialakult zűrzavarban anyám elvesztette a fiunkat. Emiatt olyan lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy néhány nappal később felakasztotta magát.

Véget ért a háború, a sebek gyógyulni kezdtek, a kislányunk pedig lassan ugyan, de erőre kapott. És az élet ment tovább. Közben állandóan kutattunk a fiunk után, de senki sem tudott segíteni. Egy hivatalos helyről kapott „vigasztalás” szerint nem mi voltunk az egyetlenek, akik azokban a viharos időkben elveszítették a gyereküket. Én nem akartam többet, úgy éreztem, bennünket megvert az isten, mert szinte betegesen ragaszkodtunk a lányunkhoz. Ő egyébként most jól van, sikerült neki az egyetemi felvételi is, és ha minden rendben lesz, az őszre már Szegeden tanul. Ha most megkérdezi tőlem, miért mondtam a beszélgetés elején, hogy a szeretetnek több fajtája van, azt válaszolnám, hogy ez az én személyes tapasztalatom. Valahol mélyen a lelkemben még mindig bízom benne, hogy a fiunk még él. Ha elkezdek erről a férjemnek beszélni, azonnal visszaránt a valóságba, olyan érveket felsorakoztatva, hogy meg sem ismerném, és különben se tápláljak hiú reményeket. Az elmúlt sok-sok év alatt milliószor gondoltam arra, hogy ha valamilyen csoda folytán találkoznék a fiammal, akkor biztosan felismerném, és soha el nem engedném a kezét. És már a viszonyunknak is megtaláltam a megfelelő, új kifejezést: gyógyító szeretettel szeretném őt, hogy senkinek se fájjon mindaz, ami velünk történt.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A szeretet több fajtája
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.07.
  • LXXIV. évfolyam 44. szám
A szeretet több fajtája
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink