home 2024. június 14., Vazul napja
Online előfizetés
A szerelem vak vagy ostoba
Perisity Irma
2023.03.10.
LXXVIII. évf. 9. szám
A szerelem vak vagy ostoba

Elnézem a sudár termetű, mosolygós szemű, huszonéves vendégemet, ahogy ügyesen kiönti a forró feketét a csészékbe, gyorsan leül, és már kezdi is a mondanivalóját. Fesztelenül, olyan természetesen, mintha a nagymamájával csevegne. Pedig a történet egy cseppet sem szívmelengető. Még azt sem várja meg, hogy megköszönjem, amiért helyettem ő főzte meg a kávét.

— Azt mondják, az ember csak a harmadik életévétől emlékszik a gyermekkorára — kezdi a lány, miközben egy pillanatra tanácstalanul összehúzza a homlokát, mintha mérlegelné, igaz-e az állítás. — Én nem emlékszem annyira vissza, vagyis úgy gondolom, hogy valahol az agyamban annak idején beindult egy ismeretlen szerkezet, mely nem engedte, hogy a csúnya dolgok fészket rakjanak bennem. Van belőlük enélkül is bőven. Mindazt, amit el szeretnék mesélni, elsősorban a nagyszüleimtől tudom, pontosabban a nagymamától. Időnként nagyapa is felidéz egy-egy eseményt a múltból, de ő szűkszavúan, csak a lényeget mondja. Pedig ahhoz, hogy eljussunk a dolgok lényegének megértéséhez, sok minden mást is ismerni kell. Azt tudom, hogy az anyám egyetlen lánya a nagyiéknak, méghozzá egy elég későn jött, várva várt baba, akit a nagyiék születésétől fogva óvtak, imádtak. A nagyszüleim dolgoztak, de amikor a mama teherbe esett, nagyapa nem engedte többet munkába járni. Nagyi feladata lett a háztartás vezetése és az egy szem lányuk nevelése.

A nagyapa egy neves gyárban volt szerszámkészítő, a fizetéssel sem volt gond, sikerült az örökölt családi házat csinosra tatarozni. És még az sem volt gond, hogy anyám egyetemre járjon. Újvidéken irodalom szakon diplomázott, ott is kapott állást egy középiskolában. Ott ismerte meg a montenegrói apámat, aki az újvidéki egyetemi tanulmányai után Vajdaságban ragadt.

Nagymama szerint ez a szerelem teljesen elvette a talpraesett anyám józan eszét. Annyira bele volt bolondulva az apámba, hogy szinte senki mást nem látott, nem hallott. Pedig a nagyszüleim állítása szerint az apám abban az időben, amikor még csak udvarolt anyámnak, sem titkolta, hogy náluk mindig a férj az úr a házban. Semmi sem történhet az ő engedélye nélkül, a család csak azért van, hogy a férjnek legyen kin uralkodnia. Hát ilyen volt a szüleim házassága. Az apai nagyszülők nem nagyon avatkoztak az életükbe, annak a nagymamának elég volt annyi, hogy a menye szentként imádja a fiát. Egyedüli kívánsága az volt, hogy anya szüljön gyereket, de olyat, amelyik állva pisil, ha megnő. Gondolhatja, mekkora volt apám és családja részéről a csalódás, amikor megszülettem! Azt mondják, néhány hónapos voltam, amikor apám először vett komolyabban szemügyre. Biztosan nem volt megelégedve a látottakkal, mert hamar beadta a válókeresetet, és alig múltam egyéves, amikor visszament délre a szüleihez. Én őt összesen három alkalommal láttam, de az apai nagyszülőket egyszer sem.

A válás után anya teljesen összeomlott. Nem törődött velem, azt mondta, én vagyok az oka, hogy őt elhagyta élete szerelme, aki nélkül én sem kellek neki. Azzal fenyegette a szüleit, hogy a Dunába ugrik velem, ő nem hajlandó a férje nélkül élni. Hiába járt pszichológushoz, semmi sem tudta anyámat életképessé tenni. Nagyiék attól féltek, hogy esetleg egy dühroham alatt kárt tesz bennem, ezért felajánlották, hogy addig, amíg össze nem szedi magát, nagyi vállalja, hogy vigyáz rám. Így lett nekem a nagyi az anyukám. Mert való igaz, hogy ahogy nőttem, fogalmam sem volt, hogy a nagyi nem az anyuka. Amikor ugyanis a nagymamáék átvittek magukhoz, az anyám néhány nap múlva lelépett. Csaknem öt évig azt sem tudtuk, él-e, vagy meghalt valahol. Iskolába indultam, amikor egy ismerősünk hazajött Dániából, és azt mondta, találkozott az anyámmal, aki arra kérte, ne adja meg a címét a szüleinek. Felőlem nem is érdeklődött. Ha most megkérdezi, azt kell mondanom, hogy engem ez egy cseppet sem rázott meg.

Én a szüleimet egyáltalán nem ismerem, még látásból sem. Ez alatt a több a több mint húsz év alatt egyetlenegyszer sem találkoztunk mi hárman. Apámmal is csak háromszor, ebből kétszer véletlenül. A találkozásokkor langyos kézfogással köszöntjük egymást, és öt perc múlva már mindketten alig várjuk, hogy vége legyen… Én sohasem fogok tőlük semmit kérni. Soha nincs olyan érzésem, hogy valaki hiányzik az életemből. Mindenem megvan, ami a többi korombelinek. Nagyiékra szüleimként tekintek. Aki nem ismeri a történetemet, annak még azt sem mondom, hogy a nagyszüleim. Ők az anyu-apu pár, melynél egy kicsit későn jött a gólya… Alig múltam húszéves, még nem volt olyan férfi, aki miatt hevesebben dobogott volna a szívem. Egyébként is, remekül érzem magam e nélkül az agyondicsért érzelem nélkül. Amit ugyanis tudok róla, az nekem azt mondja, hogy a szerelem vagy vak, vagy ostoba. Hát én egyiket sem akarom szolgálni…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..