Az elmúlt években Izlandtól Nagy-Britannián át Ausztráliáig számos kísérlet vizsgálta a négynapos munkahét hatásait. A kutatások eredményei meglepően egybehangzóak. A dolgozók kevésbé égnek ki, jobban alszanak, elégedettebbek, kevesebbet hiányoznak, és – ami a munkaadók számára talán még fontosabb – a termelékenység többnyire nem csökken. Sok esetben még javul is.

A világ legnagyobb ilyen jellegű brit kísérletében 61 vállalat vett részt. Egy évvel a próbaidőszak után a cégek mintegy 90 százaléka továbbra is fenntartotta a négynapos munkahetet.

Szalai Attila rajza

A kutatások szerint a siker titka nem valamilyen csodás munkavállalói képességben rejlik. A dolgozók nem hirtelen váltak szuperhősökké, akik négy nap alatt ötnapnyi munkát végeznek el. Egyszerűen kiderült, hogy a modern munkahelyeken meglepően sok idő folyik el felesleges értekezletekre, kiegészítő értekezletekre, körlevelekre (melyek senkit nem érdekelnek), jelentésekre (melyeket senki nem olvas el) és olyan megbeszélésekre, amelyeknek legfontosabb eredménye a következő megbeszélés időpontjának kijelölése.

A négynapos munkahét bevezetésével a vállalatok kénytelenek voltak feltenni a kellemetlen kérdést: valóban szükség van minderre? Sok helyen pedig a válasz egyértelműen az volt, hogy nem.

Ezzel szemben Szerbiában továbbra is gyakran hallani azt az érvelést, hogy többet kell dolgozni. Miközben a brit cégek egy része már azon gondolkodik, hogy a négynapos munkahét után mi lehet a következő lépés, nálunk még mindig az a központi kérdés, hogyan lehetne több órát kipréselni a munkavállalókból. A szerb kormány gazdaságfilozófiája, úgy tűnik, valahol a XIX. századi gyárkémények és a szocialista munkaversenyek romantikája között rekedt. Aleksandar Vučić köztársasági elnök nemrég arról beszélt, hogy az ország nem engedheti meg magának a rövidebb munkahetet, mert a fejlődéshez több munkára van szükség.

Ez első hallásra logikusnak tűnhet. Ha többet dolgozunk, jobb lesz az eredmény. Csakhogy a gazdaság nem lapátolás. Nem attól lesz valaki gazdagabb, hogy hosszabb ideig ül az irodában vagy tovább áll a gyártósor mellett. Ha így volna, Szerbia már rég Európa leggazdagabb országai közé tartozna, a szerbiai munkavállalók ugyanis már most is többet dolgoznak az európai átlagnál. Az ország mégsem a legmagasabb bérekről, a legmodernebb technológiáról vagy a kiemelkedő innovációs teljesítményről ismert. Valahogy nem sikerült lehagynunk Svájcot vagy Németországot. A probléma tehát nyilvánvalóan nem az, hogy túl sokat pihennénk.

A közgazdászok évtizedek óta hangsúlyozzák: a gazdasági fejlődés motorja nem a ledolgozott órák száma, hanem a termelékenység. Az pedig elsősorban a tudásból, az oktatásból, a technológiából, a kutatásfejlesztésből és a hatékony szervezésből fakad. A világ leggazdagabb országai éppen azért engedhetik meg maguknak a rövidebb munkaidőt, mert termelékenyebbek.

Persze a négynapos munkahét nem csodaszer. Nem minden szakmában alkalmazható egyformán könnyen. Egy kórházat, tűzoltóságot vagy gyárat nem lehet ugyanúgy működtetni, mint egy marketingirodát. De a nemzetközi tapasztalatok alapján egyre nehezebb komolyan venni azt az állítást, hogy a hosszabb munkaidő önmagában gazdasági csodát hoz.

A történelem során minden jelentősebb gazdasági fejlődés éppen az ellenkező irányba mutatott. A mezőgazdasági társadalmakban hat napot dolgoztak az emberek, gyakran napi tizenkét órát. Az ipari forradalom után fokozatosan csökkent a munkaidő, mégis nőtt a jólét. A technológia fejlődése mindig lehetővé tette, hogy kevesebb munkával nagyobb értéket állítsunk elő. Ma a világ fejlettebb részein azt kutatják, hogyan lehetne a dolgozókat kipihentebbé és egészségesebbé tenni, mert rájöttek, hogy a fáradt ember nem feltétlenül a leghatékonyabb ember.

Nálunk viszont továbbra is sokan úgy tekintenek a munkaidőre, mintha a gazdasági teljesítmény mérőszalaggal volna mérhető. Pedig a XXI. században nem az a kérdés, ki dolgozik többet, hanem az, ki dolgozik okosabban.