Őszintén: soha eszébe sem jutott volna senkinek, hogy egyszer a testhorror műfaját és Demi Moore-t egy napon fogjuk emlegetni. Aztán megérkezett 2024, és az év egyik legtöbbet vitatott alkotását termelte ki. A szer jóval több annál, mint hogy egyszerűen beskatulyázzuk egy zsánerbe. Társadalomkritika, a divatvilág és a show-biznisz elé tartott görbe tükör, a nők tárgyiasításáról szóló tanmese, illetve egy helyenként már-már elviselhetetlenül undorító horrorfilm.
A ’90-es évek szexszimbóluma, Moore, Coralie Fargeat második nagyjátékfilmjében tér vissza egy igazán emlékezetes szerepben. Fargeat provokál, megbotránkoztat, és minden szabályt áthág, miközben úgy instruálja színészeit, hogy minden néző totálisan kikészüljön tőlük. Érzelemcunamit zúdít a nyakunkba, és kisebb közvélemény-kutatásom után azt állapítottam meg, hogy még a film legnagyobb utálói is elismerik, hogy addig teljesen elaléltak tőle, amíg végleg fel nem fordult a gyomruk, és ki nem kapcsolták. Vágyálom és rémálom egyben, a testpozitivitás és főként -negativitás gonzó horrorja, melyben Demi Moore mellett Margaret Qualley és Dennis Quaid is kiváló. Moore és Qualley ráadásul igen meglepő módon mindent bevállaltak és megmutatnak magukból. Enyhén szájbarágósan ugyan, de megkapjuk, hogy Demi Moore ötvenévesen már nem jó nő, a fitneszműsorának és karrierjének vége, megkopott a hollywoodi sétányra tett csillaga is. Otthona óriási, de üres. Már nem tudja, ki is ő igazán. Vágyik munkaadója elismerésére, melyet már egyáltalán nem kap meg. Quaid egyébként egyetlen jelenettel, egy fröcsögős, undorító, kagylózabálós képsorral gyorsan közli velünk, hogy ez az ember amellett, hogy velejéig romlott és gátlástalan (miközben karikatúraszerű figurája annyira vicces, hogy rajta röhögünk majd a legtöbbet), úgy tárgyiasítja a nőket, hogy egy kicsit sem érdekli, milyen károkat okoz. Elisabeth pedig kellően labilis és hiú ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni egy titokzatos ajánlatnak. Egy markáns, titokzatos férfihang a telefonban közli vele, hogy élete teljesen megváltozhat, ha magába fecskendezi a szert. Elisabethből egy fiatalabb, szebb és feszesebb nő mászik elő — szó szerint. Hétnaponta váltanak, azaz amíg egyikük éli az életét, a másik öntudatlanul fekszik és álmodik — úgy, hogy az éppen talpon lévő alteregó táplálja a gazdatestet egy másik szerrel, és fordítva. Bizarrul hangzik, ugye? Pedig ez még semmi: Elisabeth (Demi Moore) „jobb és szebb” változata, Sue (Margaret Qualley) egyre több napot lop el teremtőjétől, ezzel pedig olyan horrorisztikus folyamatokat indít el, amelyeket már nem szeretnék leleplezni. Az ugyanis az aranyszabály, hogy mindketten „egyek”, tehát kvázi ugyanazok.
A szer egy végtelenül abszurd, mégis roppant eredeti és izgalmas sztori, melynek első fele még emészthető is. A második már kevésbé: Elisabeth teljes átváltozása a film végére olyan káoszt teremt, amely még az edzett, sokat látott horrorrajongóknak is megülheti a gyomrát. Az viszont kétségtelen, hogy Demi Moore ennél jobban még sosem alakított. Qualley pedig azt a ’80-as évekbeli, madonnás lelkületet hozza, amelyhez jól illeszkedik a rózsaszín body, a nagyra fújt rágógumi és a fülledt erotika. Hiába figyelmeztetik Elisabethet, hogy tartsa kordában fiatal változatát, végül belebukik ebbe a kísérletbe. Egyetlen dolog érdekli: visszatérni a rivaldafénybe, ahelyett, hogy számot vetne az életéről, reálisan végiggondolva a lehetőségeit. Eszébe sem jut, hogy Sue önző, féktelen és tapasztalatlan — amilyen minden bizonnyal ő maga is volt ugyanilyen idősen. A tragédia tehát megállíthatatlannak tűnik.
A szer lélegzetelállító, művészi és nagyon egyedi. Sikoly a mélyből, melyet minden pozitív tulajdonsága ellenére talán sohasem fogok újra megnézni. 2024 vitán felül egyik legjobb filmje.
Nyitókép: imdb.com
