Az irodalomban már régen helyet kapott a szép cselédlánynak és a ház gazdag urának a szerelmi viszonya, pontosabban inkább a viszony gyümölcse: a törvénytelen gyerek. Ez a jelenség biztosan létezett már jóval előbb is, de úgy látszik, volt idő, amikor ez még természetesnek számított, csak később vált olyan erkölcsi problémává, amelynek következménye csak a cselédlányt sújtotta. Egy ilyen viszony hetvenen felüli „gyümölcse” vall sorsáról.
— Akik ismerték anyámat, azt állítják, hogy rendkívül szép lány volt — mondja a fehér hajú, mosolygós úriember. — Én alacsony vagyok ugyan, de legénykoromban utánam is megfordultak a lányok, ezt anyámtól örököltem. Javában dúlt a háború, amikor megszülettem. 1943 olyan év volt, amikor tömegesen, erőszakkal szállították el innen a zsidókat és a németeket is.
Akkor az anyám tizenkilenc éves volt, és az egyik zsidó család nyári lakjában dolgozott mindenesként kora tavasztól késő őszig, amíg a család vissza nem költözött a városi lakásba, a „téli álomra”. Amikor 1942 őszén a gazdáék elköszöntek a személyzettől, anyám már terhes volt velem. Minderről csak annyit tudok, amennyit a szégyenlős rokonok és később az anyám elmesélt gyönge pillanataiban. Én csak arra emlékszem, hogy egymás után születtek a testvéreim. Az igazi apám — aki a nyári lak tulajdonosának a fia volt —, állítólag valóban szerelmes volt anyámba, és meg is ígérte neki, ha lecsendesül a háborús őrület, visszajön értünk. Persze soha többé nem hallottunk róla. Anyám a nyári lakban maradt mindaddig, amíg a partizánok át nem vették a birtokot. Ott is szült meg engem, két szomszédasszony közreműködésével. Azt mondják, nagyon félt az apjától, nem mert hazamenni a babával, hát férjhez ment a nyári lak szomszédságában élő, sokgyermekes család legidősebb fiához, aki hajlandó volt engem is a nevére venni.
Még pólyás voltam, amikor a nyári lakban maradt néhány cselédet a partizánok szélnek eresztették. Anyámék akkor költöztek vissza anya szülőfalujába. A szülei zúgolódás nélkül fogadtak el bennünket, fogalmuk sem volt, hogy ki az igazi apám. Hároméves voltam, amikor világra jött a húgom, majd a következő három évben minden őszön született egy testvérem, így lettünk öten. Apám velem sosem viselkedett másként, mint a többiekkel. Sőt, azt hiszem, engem egy kicsit nagyobb figyelemmel nevelt, mint a testvéreimet. Ez abból is látszik, hogy csak engem járattak szakközépiskolába, ami abban az időben nagy dolog volt. Emlékszem, az öcséimmel sokat vitatkoztunk azon, hogy ki az okosabb, apám ugyanis gyakran hangoztatta, hogy én vagyok a család esze. A legfiatalabb öcsém felnézett rám, de az idősebb sokszor kimondta, hogy nekem több jogom van otthon, mint nekik. Hangosan zúgolódni azonban senki sem mert. Anyám is többet foglalkozott velem, mint a többiekkel. Amíg kicsi voltam, sokszor eleredtek a könnyei, amikor az ölébe ültetett, de megszoktuk. És el is fogadtuk, mert nem tehettünk mást. Abban az időben nem volt divat vitába szállni a szülőkkel.
Valamennyien felnőttünk. Sosem voltunk gazdagok, de példás családi életet éltünk, és otthon sohasem vitatkoztunk, ezt apám nem engedte meg, mert szerinte csak neki lehetett más véleménye. A katonaság után megnősültem, egymás után megszületett a két gyerek, sorra repültek ki a házból a testvéreim is. És higgye el, soha senki egyetlen szóval sem beszélt arról, hogy nem vagyunk valamennyien egy fészekből valóak. Még a feleségem is csak a gyerekek születése után hallotta egy lakodalomban, hogyan is lettem én apám kedvenc fia.
Volt anyámnak egy sánta húga, aki ritkán jött hozzánk, mert nehezére esett a járás, ő mondta egyszer, hogy olyan vagyok a családban, mint a páfrány a virágcsokorban, bármire is akart ezzel utalni. A húgom kérdésére azt mondta, olyan vagyok, mint a mesében: a szép lány és a gazdag fiú sarja. Ezzel piszkálnak a testvéreim még ma is, ha találkozunk. A szüleink elhaltak, lassan már tizenöt éve vagyunk árvák, de a testvéreim még most is emlegetik, hogy az apánk rám íratta a házat, csak a szántót osztotta ötfelé. Három évvel ezelőtt, amikor a születésnapomat ünnepeltük, kaptam egy értesítést, hogy menjek el a palesztin nagykövetségre. Kiderült, hogy az igazi apám nem feledkezett meg rólam. Azt nem tudom, miért nem jelentkezett soha, és azt sem, hogyan akadt a nyomomra, de a fia arról értesített, hogy egy jelentős összeget helyezett letétbe számomra. Hosszú utánajárás eredményeként megkaptam az örökséget, igaz, állandóan attól féltem, hogy érkezik majd egy következő hivatalos értesítés, melyben közlik, hogy félreértés történt. De nem így lett. És mindezek után nagyon jól érzem magam. Az utolsó paráig elosztottam a pénzt a testvéreimmel. Mondtam is nekik az ajándékozást követő közös vacsora alkalmával, hogy ezzel végérvényesen bebizonyítottam, ki is a legokosabb a családban.
A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)
