Jörg Haider

A közelmúlt első jelentős megbélyegzett/stigmatizált embere Jörg Haider volt. A bélyegek, melyeket kapott, a populista és a nacionalista voltak, ezenkívül a bevándorlásellenességét is idevehetjük. Nem tudjuk, hogy Haider sorsa mi lett volna, mert 2008-ban meghalt egy autóbalesetben. Fontos üzenete volt azonban annak, hogy a kiegyensúlyozott osztrák politikai rendszer kritikát kapott általa. Az akkor évtizedek óta fennálló szociáldemokrata és konzervatív koalíció egyre kevesebbeknek volt szimpatikus, aminek nyilván valamilyen belső, osztrák oka volt. Haider rámutatott arra, hogy nem elég csak politikai stabilitást nyújtani, az embereknek másra is szükségük van.

A sokaság sosem tudja tisztán megfogalmazni gondolatait, ezért van szükség arra, hogy legyen politikus, aki ezt megteszi. Jörg Haider tehát az elitet, a bevándorlási politikát kritizálta, és az osztrák identitás megőrzésének szükségességéért állt ki. Mindezt tehetségesen tette, olyannyira, hogy pártja, az Osztrák Szabadság Pártja (FPÖ) bekerült a kormányba is, miután második lett a választáson. Ettől fogva hatalmas nyomás nehezedett Ausztriára, és a koalíció rövid életű lett. Haider megbélyegzésében a fő pont az volt, hogy a nácikéhoz hasonló üzeneteket is megfogalmazott. Hogyan történhetett meg ez egy jóléti államban? Ez arra kellett volna hogy ösztönözze a politikai elitet, hogy megkongassa a vészharangot, és komolyan vegye az üzenetet, még akkor is, ha magát Haidert végül elutasította.

A holland eset

Hollandia a liberális, technokrata gondolatok talán első hazája. A kormányzás és népakarat azonban az utóbbi időben kezd szétválni. Geert Wilders a 2000-es évek elején tűnt fel a migráció- és a muzulmánellenes kijelentéseivel. Ahelyett, hogy megbélyegezték, érdemes lett volna azzal foglalkozni, amit mondott, mert egészen sokaknál az általa tematizált dolog régen kiverte a biztosítékot. Tény, hogy a muzulmánokon kívül minden más társadalom (a keresztény, a hindu, a kínai konfuciánus és a sok helyen többséget alkotó ateisták) képes szekuláris államokban élni. Muzulmánnak lenni egy életmód, ami nehezen illeszkedik a szekuláris hagyományokhoz. Azzal nincs baj, hogy meg akarják élni a vallásukat, de azzal igen, ahogyan ezt teszik. Az állam és a vallás szétválasztása Európában azt eredményezte, hogy a vallási élet az otthonokba szorult vissza, a közösségi élményt pedig templomokban élik meg.

Wilders gondolatai nem teljesen légből kapottak, hiszen ismeri a helyzetet, de a válaszával és az európai reakcióval is baj van. A fősodratú politikának igenis foglalkoznia kell azokkal a problémákkal, amelyeket Wilders felvetett, ellenben a muszlimok és a bevándorlás elutasítása nem megoldás, hiszen a tagadáson kívül nincs benne a megoldás csírája. A fősodratú médiában sem tudják, hogyan viszonyuljanak a helyzethez.

A politikában a fő elvnek annak kellene lennie, hogy nem szabad egymásra szabadítani ennyire különböző életmódot folytató közösségeket, mert azt mindkettő traumaként éli meg. Ezt a kérdést nemcsak politikusoknak, hanem kultúrantropológusoknak és vallásfilozófusoknak is vizsgálniuk kellene. Pontosabban a tudomány eredményeit figyelembe kellene vennie a politikának, hogy épkézláb javaslatokat adjon, hiszen szemmel látható, hogy még a nagyon liberális holland társadalmat is sokkolta a muzulmán jelenlét. Wilders tehát nem az oka a bajnak, hanem a tünete. Pontosabban az a tünet, hogy sokan rá szavaznak. Egy politikának pedig kutya kötelessége minden szavazót komolyan venni. Egyszóval a mai spontán no go zónák nem megoldások, és a muzulmánok jelenlétének tagadása sem az, hiszen ők már ott vannak. Tehát ki kellene találni valamit az együttélésre, és nem a szőnyeg alá söpörni a problémát. Az pedig egy politika kudarca, hogy bizonyos embereket szélsőségesnek minősít, és ezzel megoldottnak veszi a gondot, holott az ettől csak mélyül, és lehet, hogy a jövőben egyre többen szavaznak Wildersre. Egyszersmind az is kemény kijelentésekre sarkallja Wilderst, hogy egy társadalom létrehozott egy építészeti környezetet, egy politikai rendszert, egy szociális, oktatási, közbiztonsági igényeket ellátó rendszert, erre jönnek mások, és azt (ki)használják.

Mindaddig, amíg nem találnak megoldást az alapkérdésre, addig Wildersnek lesznek szavazói. A politikusok sajnos nagyon gyakran felejtik el azt, hogy nemcsak erővel lehet problémákat kezelni, hanem értelemmel is. Van lehetőség arra, hogy a holland állam, a muzulmánok és Wilders is találjon valami win-win megoldást, csak el kellene kezdeni valahogy keresni, és nem címkéket osztani.

Giorgia Meloni

Az osztrák és a holland politikai rendszer hullámaihoz viszonyítva az olasz egy zavaros tenger képét mutatja. Némi túlzással minden fél évben kormányváltás volt. Ezért van az, hogy Meloni több pártot váltott, mire hatalomra került. Az EU-választáson igen jól szerepelt, ő is kapott azonban címkéket: a nacionalizmust és a bevándorlásellenességet. Ha az olasz bevándorlási helyzetet nézzük, akkor látjuk, hogy az olaszok a migrációnak nagyon is ki vannak téve, viszont nem védekeznek, mert nem hagyják őket védekezni. Ez egy, a hazájáért aggódó olaszban szélsőséges gondolatokat ébreszthet, egyúttal a rendkívül sok részidentitásból álló Olaszországban fontos valamilyen közös nevezőt is találni, és már Piemont óta létezett a nemzeti gondolat, vagy ha másként akarunk fogalmazni, az olasz nacionalizmus.

Érdekes figyelembe venni, hogy Meloni kijelentései a hatalomra jutás után kimértebbek lettek, ám a bevándorlás nem lett kisebb. Ha Meloni útja arra fog vezetni, hogy ezt a témát hanyagolja, akkor biztos lesz valaki, aki újra a zászlajára tűzi. Meloninál az a kérdés, hogy az Európa Parlamentben és a belpolitikában a központ felé mozdul-e, és a stigmák eltávolodása felé megy, vagy továbbra is a megbélyegzett szélsőjobbon marad. Olaszország kapcsán érdekes, hogy ezt a stigmát csak a jobbra használják, miközben van szélsőséges liberális és szélsőséges szocialista is, ez utóbbi az olasz politikatörténelemben nem ritka. És van teljesen elvtelen, csak a hatalom megszerzésére törekvő opció is.

Marine Le Pen — vajon hány százalékot kell szereznie, hogy komolyan vegyék?

Marine Le Pen apja pártjába lépett be, ahol végigjárta a felemelkedés nem is olyan rögös útját, és 2011-ben viszonylag könnyen az elnöke lett. Azóta sokat tett a párt közép felé mozdulásáért. Apja helyére lépve annak stílusát, sőt a párt nevét is megváltoztatta Nemzeti Frontról Nemzeti Tömörülésre. Ám a stigma öröklődik, Marine Le Pen még ma is a szélsőjobb megtestesítője Franciaországban. Közben a szavazók egyre nagyobb része rá szavaz. Volt már úgy, hogy elnökválasztáson 41%-ot szerzett, ám a mostani EU parlamenti választáson kb. 30%-ot, mely kétszer több, mint Macron elnök pártjáé. Ezután Macron kiírta a választást, melynek a közös nevezője az lesz, hogy mindenki Le Pen ellen. Mindebből az látszik, hogy Le Pent majd akkor veszik komolyan, ha 51%-ot kap valamilyen választáson, ami egyszer a jövőben nem lehetetlen, ám most, mivel közeli a választás időpontja, ez bizonyára nem történik meg, így a nemzetgyűlés kapni fog még négy évet, hogy csináljon valamit. Közben pedig jönni fognak a migránsok, akiknek a kérdése egy sor kormányzati témát érint. A stigma nem ismer kegyelmet és generációkat sem. Marine Le Pen nem azonos Jean-Marie Le Pennel. Célként csak azt deklarálta, hogy biztonságot akar, és a migráció korlátozását. (Még csak nem is a megszüntetését!)

Alternative für Deutschland (AFD) — a német tragikum lakmuszpapírja

Németországban minden idők leggyengébb kormánya van hatalmon. A hárompárti koalíció lépései szinte öngyilkosságszerűek. Úgy robbantották fel a német gázvezetéket, hogy ahhoz szava sem volt a kormányzatnak, ráadásul akkor zárta be atomerőműveit, amikor a legnagyobb szüksége van energiára, miközben a migránsok egyik fő célpontja Németország. De nem a munka, hanem a szociális juttatások megszerzése a cél. Véletlen, hogy ebben a helyzetben létrejön egy olyan tömörülés, amely alternatívát akar Németországnak? Az AFD szinte minden stigmát megkapott, ennek van is alapja, meg nincs is. A német társadalom össze van zavarodva, mert felette lebeg Hitler szelleme és a holokauszt súlyos öröksége. Ilyen helyzetben elég nehéz megfogalmazni nemzeti és migrációt firtató kérdéseket. Ha a politika fősodra azt állapította meg, hogy valóban náci és vállalhatatlan célokat alkottak meg, akkor annál rosszabb a helyzet. Az AFD bevándorlásellenes politikát hirdetett meg, és ezzel az EU-választáson 20%-ot kapott, a második legerősebb párt lett, miközben a média össztüze alatt volt.

Nem árt azonban megvizsgálni az egykori nácik céljait is, ha már egyesek náciznak. Annak idején Hitler teljes nemzeti egységet akart, a munkásokra támaszkodott. A kommunistákat, fogyatékosokat, a Jehova tanúit, de elsősorban a zsidókat és a romákat akarta megsemmisíteni — ez égbekiáltó és megbocsáthatatlan bűn, a bűnök bűne, amilyet addig nem látott a világ. A gyilkos politikába akkor kezdett bele, amikor politikai ellenfeleit likvidálta. Ám az AFD ilyen célokat nem fogalmaz meg. Rá kell bírni, hogy szalonképes módon hozza nyilvánosságra a céljait, de ehhez tárgyalni kell vele, nem pedig kiosztani neki a címkét.

Már a baloldalon is éledezik olyan párt, amelyet fel lehet építeni alternatívaként az AFD ellenében (alternatíva az alternatíva ellenében), és ha ez valóban azt eredményezné, hogy Európában vizsgálják felül a migrációs politika vállalhatatlan részeit, akkor legyen. Ám a szélsőségekre oda kell figyelni, hiszen ha a hatalmon lévő politika nem talál megoldást a felmerülő témákra, akkor teret fog veszíteni, és akkor a szélsőjobb kerülhet a középbe és fölénybe. És nem ez a cél.