A szabadkai származású, jelenleg Budapesten, de néha valamely európai nagyvárosban élő művész, Siflis András hosszú évek után most ismét Szabadkán rendezett önálló kiállítást. A Klein house galériában látható művei által új oldaláról ismerhetjük meg az alkotót. És hogy milyen út vezetett idáig, arról a művészetéhez hasonló őszinteséggel beszélt.

Roncsák Alexander felvételei

* Az idén ünnepli harmincéves pályafutását. Hol kezdődött ez a történet?

— Annak idején az Aurometalban ékszerészként lehetőségem volt aranyból meg ezüstből egyedi tervezésű ékszereket készíteni. Többen is rendeltek tőlem láncokat, gyűrűket az ismerősi körömből, úgyszólván én lettem a sztárékszerészük. Az ékszertervek mellé rajzokat is készítettem, és a megrendelőim elkezdték rajzzal együtt megvásárolni őket. Ezzel a pályám teljesen váratlan fordulatot vett. Innen indultam, és kezdtem kizárólag csak képzőművészettel foglalkozni. Már akkor elég borsos áron vásárolták meg a képeimet. Később Kerekes László és Sebők Zoltán is írt kritikát a munkáimról a Hét Napba. Slavko Matkovićék pedig szerveztek nekem a könyvtárban egy önálló kiállítást, melyet Tolnai Ottó nyitott meg. Munkásságom tehát rögtön elismeréssel kezdődött, melyet kapásból elfogadtak.

* A kezdeti siker után egy évvel már Budapesten találta magát…

— Lábán Katalin és Dobay Dezső, akik épp akkoriban alapítottak meg egy alternatív színházat, Szabadkán jártak, és amikor meglátták a munkáimat, felkértek, hogy utazzak fel, és tervezzek nekik díszletet. Elnyertek egy Soros-ösztöndíjat, és Hamvas egy darabját állították színpadra. Két hónapra kaptam lakást meg fizetést annak fejében, hogy elkészítem nekik a díszlettervet. Ott a Budapest Galéria rögtön meghívott a Tavaszi Fesztiválra egy önálló kiállítással. Nagyon nagy siker volt, azóta is rendszeresen állítok ott ki.

* Hogy fogadta ezt a hirtelen jött sikert a művészetében, fel tudta dolgozni?

— Először 1989—90-ben kaptam meg a Pollock-ösztöndíjat. Képzeld el, hogy ’89-ben 11 000 dollárt kapsz kézbe… Vegyes érzelmekkel fogadtam, mert ezt feldolgozni egyszerűen nem lehet. Nagyon vad életet éltem akkoriban, ital, nők, tehát nem volt idő a mérlegelésre és a gondolkodásra. Éjszaka dolgoztam, amikor kómásan hazamentem, reggel elszívtam egy jointot, hogy a másnaposság elmúljon, és utána kezdtem az egészet elölről.

* Ez az életvitel kihatással volt a munkáira is? 

— Amikor éjszaka teljes kómában dolgozol, és azt mondod az alkotásodra, hogy zseniális, reggel, amikor megnézed, rögtön szétszaggatod. Nagyon kérdéses, hogy lényegében mit idéznek elő ezek a szerek. De ez már a múlté.

* Változatos és vegyes technikákat használ. Mitől függ, hogy éppen mihez nyúl?

— Ezen nem gondolkodom, mert azzal dolgozom, ami kéznél van. Ott van az asztalon minden, és ami a kezembe akad, azt használom. Az olajfestéket viszont — a hígító miatt — kerülöm, mert az nem egészséges, szinte úgy hat, mint az ideggáz. Ezért inkább a papírmunkákat tudtam magamévá tenni.

* A témaválasztásban, kifejezésben mit keres?

— Ezek pillanatnyi kitörések. Egy nagyon érdekes definíciót olvastam most Alain Badiou-től, mely szerint a művészet opponál és kizár. Ha nem opponál és kizár, akkor érdektelen. Mert ha — mint a giccs — magába akar szívni, akkor az édes. Ha meg opponál, akkor minél jobban taszít, annál jobban vonz. Valahogy én is mindig ezt próbáltam elérni, csak nem tudtam ezt így megfogalmazni: hogy a kép — mint egy bizonyos szer, mely feldolgozásra szorul — nem mindjárt az első látásra értelmezhető, hanem opponál és kizár, meg kell harcolni, hogy közel kerülj hozzá. Ez egy látens célom volt mindig, ezért harcoltam.

* Ennek a hatáskeltésnek a kitapasztalása azért érdekes és hosszadalmas folyamat lehetett…

— Igen, de ezt látod a képeimen is. Mire én eddig eljutottam, amit most csinálok, hogy mi az, ami olyanná teszi, hogy nem enged rögtön magához közel, és miért jó mégis, miért van abban az erő. Ahogy Kerekes mondta, ezt nem lehet „vasárnapi festőként” művelni. Ez teljes embert kíván, állandóan kell gondolkodni, figyelni, mert ezek a képek nem adják magukat első látásra, foglalkozni kell velük. Hála istennek, ez nekem megadatott.

* A szakaszok, melyek a pályáját jellemezték, hogyan következtek egymás után?

— Egy sorozatot addig csinálok, amíg érzem, hogy laza a kezem. Amint elkezd merevedni és míveskedni, abban a pillanatban tudom, hogy ezt most le kell zárni, mert nem lesz meg benne a spontaneitás, az indulat meg az erő. Tökéletesen érzem egy ponton, hogy most valami újat kell csinálni, mert ezt „kilőttem”.

* Egy-egy ilyen ciklus szellemileg is kimeríti?

— Nagyon. Amíg egy képet megfestek, dől rólam a víz. Ez valahol olyan energiát mozgósít, amelyet nem lehet pontosan azonosítani. Olyan ez, mint az olimpián, amikor látod a magasugrót, hogy koncentrál, és már átugorja a lécet, pedig még el sem kezdett futni. Amikor pedig beér, akkor abban az egész folyamat benne van. Egy képnél is így működik ez. Az elején már látod magad előtt azt, amit szeretnél — nem egy vonalat, hanem egy ideált, mely úgyszólván benned mozog. Egy fonal, mely mozgósítja az első indulatot. És utána vagy bejön, vagy nem.

* Több évet élt külföldön, Berlinben, Kölnben... Ezek a külföldi utazások, tapasztalatok milyen hatással voltak a munkásságára?

— A feleségem irodalomkutató, és nagyon elismert szaktekintély a világban is. A meghívásokat ő kapta, én pedig vele mentem. Most is készülünk Bochumba egy évre. Persze minden új szellemi közeg más kontextusba tudja helyezni a munkát. Ezeken a helyeken általában vannak jelentős kiállítások, megnézzük őket, koncertre megyünk. Több galériával is sikerült így kapcsolatba lépni. Meg azért Berlinhez képest Budapest provincia. A kettő nem összehasonlítható.

* Mit jelent önnek ennyi év után most ide visszajönni és kiállítani?

— Szabadkán több művész is van, akire nagyon nagy hatással volt a korai munkásságom: Péity Laura, Sinkovits Ede, Takács Tibor — Faki. Azt gondolom, Szabadkán nagyon sokan komolyan veszik a művészetemet. De azt is tudom, hogy ez egy státusz- és pozícióharc. Ennyi. Ezt a kiállítást tudatosan így válogattam össze a legújabb munkákból, sokak számára nagyon nagy meglepetés lesz. És mivel nagyon jól tudom, hogy kik azok, akik úgyszólván pozícionálják magukat, úgy gondolom, a kiállításom bizonyos értelemben nagy falat lesz. Nem gondolom, hogy ezek könnyű képek, főleg a szabadkai közegben nem azok, de éppen ezért tettem ilyen magasra a mércét, hogy rágódjanak. Nincs értelme a kedvükbe járni azzal, ha régi képeket mutatok, hogy nosztalgiázzanak.

* Milyen érzés, hogy több fiatal pályakezdésére is hatással volt?

— Jó érzés, mert mindenkinek örülök, aki belőlem inspirálódik. Ezt az ember nem tudja sem kiművelni, sem magához édesgetni. Lényegében ez meglepő és jó érzés.

* Manapság, amikor a képzőművészet ilyen nehéz helyzetben van, hogy az emberek alig tudnak rá áldozni, akkor mennyire van kitéve egy művész annak, hogy a kommercializálódás felé tendáljon? Miként látja ezt a saját szemszögéből?

— Amikor az ember csinál valamit, ha már nem lehet fej, faroknak nem érdemes lennie. Ha nem tudsz stílust teremteni, akkor inkább valami mással kell foglalkoznod. Kommersz képeket készíteni nem kihívás, tehát ez engem soha nem is érdekelt. Nekem, azt hiszem, minden vonalam egy olyan szabadságról beszél, amelybe ez nem fér bele. Az más kérdés, hogy megihlet valakinek a stílusa. De akik ismernek, és követik a munkásságomat, azok mind látják, hogy azokban az én régi vonalam is benne van. Mert nem stílust váltok, hanem úgyszólván ihletődök, de nem adom föl a sajátomat. Újrafogalmazok és újrakonstruálok bizonyos dolgokat, de mindben benne van — ahogyan Szombathy is írta —, hogy mintha elejétől kezdve tudtam volna, mit kell csinálnom. Ezt én is így gondolom, és a szabadságomat azért nem adom föl.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág