A fénykép 1960-ban készült a palicsi stégen. Ámulva látom, hogy annak korlátja is volt hajdanán, melybe a magamfajta tériszonyos sétáló belekapaszkodhatna, miközben a tó fölé igyekszik, hogy a hárommillió szúnyog közé betelepedve megigyon egy kávét a lemenő napba bámulva, és arról a csöndről álmodva, amelyet a lélek megkíván egy ilyen, a természet alkotta romantikus közegben, a Bagolyvár mögé bukó öreg, meleg test, a mozdulatlan, tükörsima tó, bokros, vadregényes túloldala irigykedve bámulja ennek az oldalnak a frissen nyírt füvét.
Vagy éppenséggel megvetéssel, melyet a hippi- (jelentsen ez a szó bármit) korszakban bennragadt ötvenesek-hatvanasok éreznek, látva a polgárivá (jelentsen ez a szó bármit) öregedett, alakult nemzedéktársaikat.
Azzal nem foglalkoznak, hogy aki megreked, az megrekedt. És semmivel sem különb annál, aki (kis)polgárrá vált. De mivé is válhatna bárki a világnak ebben a szögletében? Nagypolgárrá? Ahhoz előbb polgárok sokaságára lenne szükség, olyan összefüggő módon, ahogyan ezt itt és most csak a szúnyogok tudják produkálni.
Mondjuk, száz éven keresztül.
Mondjuk, nem azzal a veszélyes (önigazoló?) kijelentéssel, miszerint az élet nem az, amit átéltünk, hanem az, amire visszaemlékszünk.
Óvakodni kell azoktól, akik keveset olvasnak, és még kevesebbet próbálnak megérteni abból, amit elolvastak. Felmerülhet a gyanú, miszerint nem igazán szeretik az életet.
A fénykép tehát 1960-ban készült, a pöttyös fürdőruhás kislány az Anyám. Nincs benne semmi félszegség, felszabadult és mosolygós, mint maga a nap lehetett, amikor a fénykép készült. Ritka pillanat, de hát az ilyeneket őrizzük, mint a bodzalekvárt lezárt üvegekben azokra a napokra, amelyek nélkülözik: a felszabadultságot, a mosolyt, az önfeledt ünneplését a nyárnak, végső soron az életnek.
A bodza (sambucus nigra) mindenre jó. Tehát életmentő, amennyiben nem a halál beálltával definiáljuk az élet végét: fertőzések kezelésére (indiánoknál), nátha, orrfolyás, torokfájás, láz, izomfájdalom enyhítésére, pattanások, kelések, bőrkiütések ellen, vérzéscsillapításra, székrekedés ellen, vízhajtóként, színuszfertőzésre, rossz koleszterin ellen, emellett a bodza öregedésgátló, immunrendszer-erősítő. Pontosan olyan életmentő, mint azok a nyári napok, amelyeken ez a fénykép készült, vagy maga a stég.
— Tengerre, magyar! — írtam több, mint tíz évvel ezelőtt, ironikus nagyapám kedvenc-gyűlölt nyári mondását idézve, amikor hajnalok hajnalán beült a volán mögé, hogy nagyságos nagyanyámat (a fényképen kétrészes fürdőruhát visel, mosolygó asszony, átfogja Anyám vállát) lefuharozza a tengerre. Ez tíz évvel később kezdődött, a ’60-as évek végén. Addig megfelelt a Palics is, a Tőzeg is, a Görbe-tó is, valamint Gyula, Hévíz, Hévíz, Gyula, Keszthely.
Nem(csak) ezt akartam akkor, abban a regényfejezetben megírni. Tengerre, magyar, avagy Kosztolányi Füreden, olvasom most egy folyóiratban, néznek rám a szavak, nem akarom eldönteni sorsukat.
Nincsenek saját szavaink, csak közös szavaink vannak, amelyeket megtöltünk, mint nyári napokon a spájzot. Vagy nem ezt tesszük.
Csípnek a szúnyogok. A lemenő napban rajokban közelednek, hárommillióan vannak, támadnak, mintha ők volnának Francziskovics Sztipán bácsi találmánya: „A szivar alakú géptest csúcsán egy kis csavarkerék nyúlik ki. Hasonló a kis folyami gőzhajók csavarkerekéhez.”
Ez a kis csavarkerék okozza a zúgást.
Vissza a partra. A szúnyogok és a hangos zene miatt kávétlanul. Majd Mikinél, bár ott a fagyinak lehetetlen ellenállni. Semmi sem lesz így a Melocco Miklós életreceptjéből: silányan étkezni.
A stégen óvatosan lépkedek. Őrzöm Anyám meztelen talpának lenyomatát. A nyomdokaiban járni úgysem tudok. Csak megállni, éppen így. Kifordított bal lábfejem, csípőre tett jobb karom. Talán ez is elegendő lesz, hogy megállni legalább úgy állok meg, mint az Anyám.
