* Mikor kezdett mások történeteinek feljegyzésével foglalkozni?

– 1980 óta vagyok külmunkatársa a Hét Napnak. Meg kell mondanom, nem az én ötletem volt a rovat. Akkor még péntekenként jelent meg a lap, és minden pénteken jelentkezett egy férfi olvasó, aki megdicsérte a cikkeimet. Furcsán, vontatottan beszélt, így azt gondoltam, részeg. Akkori kollégám, Orosz Ibolya azt kérdezte, miért nem megyek el hozzá, és nézem meg. Miután egyeztettem a férfival, a fotós kollégával, elmentem hozzá. Később rettenetesen szégyelltem magam, mert mint kiderült, egy beteg, ágyhoz kötött idős ember volt, aki agyvérzést kapott, és ezért beszélt furán. Ekkor született az első Sorsok, emberek. Utána nagyon sok visszajelzés érkezett a cikkre, és így jött a többi, sorra vártak az emberek, hogy elmeséljék a történeteiket. Amióta a Hét Nap foglalkozik könyvkiadással, azóta megjelent egy kötetem is, de valójában az olvasók már előbb is kérték, hogy jelenjen meg könyv formájában.

* Történeteinek szereplői gyakran olyan dolgokról beszélnek önnek, amelyeket néha még a közvetlen környezetük sem ismer. Hogyan sikerül bizalmas légkört teremtenie?

– Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy nem okoskodom, és senkit sem akarok kioktatni. Mindenki élettörténetét úgy fogadom el, ahogy ő átéli, elmeséli. Sohasem kételkedem annak a szavában, aki leül velem szembe, és elmeséli az életét, hiszen csak azért teszi, mert nem tud kihez fordulni.

* Mit gondol, milyen felelőssége van annak, aki mások történeteit közvetíti a nyilvánosság felé?

– Óriási, mert mindig két félről van szó, és az, akiről negatív értelemben szól a történet, az mindig halálosan meg van sértve, főleg akkor, ha valamilyen anyagi osztalékról van szó. Hozzám nőttek ezek a sorsok, emberek, hogyha nem csinálom meg minden héten, olyan, mintha nem vettem volna be az orvosságokat.

* A Sorsok, emberek hosszú évek óta a Hét Nap egyik legolvasottabb rovata. Ön szerint mi ennek a titka? Miért érdekli ennyire az olvasókat más emberek élete? Inkább az interjúalanyoknak vagy az olvasóknak szól?

– Érdekes, hogy az emberek inkább akkor nyitják meg a biztonsági szelepeket, amikor valami rossz dolog történik. Úgy látszik, annak, akiknek valami bánata van, nincs kinek elsírnia. Nagyon sokat tanultam ezekből a sorsokból. Emberek vagyunk, társas lények, és mindenkinek az életében történt valami, ami a rovatban beszélő emberrel szintén megtörtént. Normális és közismert emberi tulajdonság, hogy sokszor könnyebben viseljük el a magunk keresztjét, ha tudjuk, hogy más is cipel. Több mint 5000 emberrel beszéltem ez idő alatt. Csak akkor írom ki a neveket, ha azt kéri az illető, mert sokkal szívesebben beszélnek a sorsukról, ha névtelenek. Barátságok is kötődtek, úgy hiszem, egy szívmelengető munka, és az emberek nem azért csinálják, mert népszerűek akarnak lenni, hanem azért, hogy valakinek elmondhassák, mert tudják, hogy én úgy sem pletykálom el. Sokan jönnek azért, mert azt hiszik, Oz nagy varázslója vagyok Perisity-kiadásban, de ez sajnos nem így van. Vannak rossz emlékeim is, de hálás vagyok minden riportalanyomnak, mert mindenkitől tanultam valamit. A riportalanyoknak sosem adok tanácsot, nagyon ritkán teszek fel kérdést, csak ha azt látom, nehezen indul a beszélgetés. Minden történet létező emberekről szól, persze ahogy a szükség megkívánja, kiszínezem, hogy ne legyen felismerhető. Egy történetet sem kell kitalálnom, mert az élet valamennyiünk életét regénynek szánja.

* Több mint két évtizeden át hallgatta mások élettörténeteit. Mit tanult ezalatt az emberi természetről? Inkább optimistább vagy pesszimistább lett?

– Én egy abszolút pozitív töltetű ember vagyok. Nekem az első benyomás rettenetesen fontos, és szinte alig csalódok. Annyi emberrel beszélgettem az életem során, hogy fél nap sem kell, és ha a szemébe nézek valakinek, már látom, mi van a szeme mögött. Szeretem az embereket, és hiszek nekik, néha ez visszaüt, fájón, de ez is az élet része.

* Tud objektív maradni, vagy megesik, hogy ítélkezik, vagy megsajnálja az alanyát?

– Persze hogy van véleményem, de soha nem mondom ki hangosan. Nem hagyom sosem az embereket úgy elmenni, hogy maguk alatt legyenek, a végén mindig valami széppel zárjuk, vagy viccelődünk, olyan dologról beszélünk, ami tudom, hogy biztos felvidítja azt, aki szomorú.

* Egy olyan korban, amikor a figyelem gyakran néhány másodpercig tart, van-e még helye a lassú, emberközpontú interjúnak?

– Azt hiszem, egyszer meg kell hogy álljon a világ kereke, hogy ne forogjon ilyen gyorsan. Mi rohanhatunk egymás mellett, de egy közösség vagyunk, és nem vagyunk egymás ellenségei. Nincs többet melegség az emberi kapcsolatokban, mindenki rohan valahová, azt nézzük, kinek mije van – de fontos ez? Túl keveset törődik a társadalom a felnövő nemzedékkel, és ennek előbb-utóbb szomorú következményei lesznek.

* Több évtizeden át mások életéről kérdezett. Most ön ül a másik oldalon. Mi az a kérdés, amelyet szeretne, hogy végre valaki feltegyen önnek?

– Azt hiszem, nincs olyan kérdés. Sok mindent, amit rólam tudni kell, azt az írásaimon keresztül elmondtam, még ha nem is rólam volt szó. A stílusa, a hozzáállása nagyon sok mindent elmond egy emberről. Sokan kérdezik, hogy ilyen korban miért nem hagyom az írógépemet nyugodni, és én mindig azt mondom, hogy még tudok valami olyat mondani, amivel felvidítom, felrázom az olvasókat. Van egy nagyon lényeges dolog, ami miatt csinálom. Vannak unokáim, és mindig azt akartam, és arra tanítottam őket, hogy ha valamit csinálnak, azt tisztességesen csinálják. Azt hiszem, nyugodt lélekkel megyek majd Szent Péter elé, mert mindent megtettem azért, hogy az unokáim büszkék legyenek rám.