home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„A show-biznisz megöli a rock and rollt”
Szerda Zsófi
2018.05.15.
LXXIII. évf. 19. szám
„A show-biznisz megöli a rock and rollt”

Ferenczi György zenész, a szájharmonika koronázatlan királya, aki faltáncosok alá kerekít muzsikát, vagy éppen betyáros jókedvet énekel meg.

Dalaira a pörgő ritmusok jellemzőek, a blues találkozik a népzenével, Petőfi nyújt kezet Jimi Hendrixnek, s úgy pattognak ki a szavak a szájából, mintha valaki kukoricát morzsolna faluhelyen. Zenekara a vidám zenészekkel teli Rackajam (ejtsd: rackadzsem). A Mediawave Fesztivál visszatérő vendége, egy öntörvényű zenész összetéveszthetetlen stílussal, akit a kolbászos bódé mellől szólítottam beszélgetésre. Tíz percet kért, és máris belecsaptunk.


Ferenczi György (a szerző felvétele)

* Ha rád gondolok, akkor egy szájharmonikát látok. És szeretem, amit látok, viszont még jobban, amit hallok. Te mit kedvelsz benne?

— Azt, hogy zsebre vágom az életem, és könnyedén viszem magammal. Valamint azt, hogy akkor veszem elő, amikor akarom. Tizenhárom éves koromban került a kezembe. Fújtam, szívtam, fújtam, megtaláltam a dót, a ret, kipuhatoltam, hol a fá, s már meg is volt a Boci, boci tarka. Ilyen sebességgel tanultam rajta játszani. Természetesen az, hogy előtte már tanultam hegedülni és szolmizálni, sokat segített. S a Boci, boci tarka után már azt keresgéltem, hogyan lehet lejátszani a When The Saints Go Marching In című számot vagy a Monti-csárdás gyors részét. S azt éreztem: Édes Istenem, köszönöm szépen neked, megérkeztem, ez az én hangszerem.

* És következett a blues?

— Akkoriban mindenki bluest hallgatott. A gyerekkorom egy zenei Kánaán volt. Deep Purple, Hobo Blues Band, Led Zeppelin, AC/DC, Jimi Hendrix. Mi romákkal együtt nőttünk fel Pesterzsébeten. Úgy szerettük őket, mint muzsikus a muzsikust. Az öreg zenészek abban a pillanatban, amikor meglátták a kezemben a szájharmonikát, elkezdték hozni a jobbnál jobb dalokat, hogy ezt hallgasd meg, gyerek. Meg lettem fertőzve. Egyébként a ’80-as évek elején Pest külvárosaiban mindenki kizárólag Hobo Blues Bandet hallgatott, esetleg P. Boxot, tehát én marha nagy renegát voltam, amiért például imádtam a Hungáriát. A Blaha Lujza téren, a WC-ben öltöztünk át a répanadrágjainkba, mert Pesterzsébeten agyonvertek volna bennünket, ha meglátják rajtunk.

 

 

* Akkor gatya a tatyóba, s irány a Blaha vécéje?

— Bizony. És lógtunk a Hungária-koncertekre.

* Lázadtatok.

— Lázadtunk a nagy semmi ellen. Szerettük azt a zenét, s oda mentünk hallgatni, ahol szólt.

* S egyszer csak a blues mellé bekúszott a country.

— Egy házibuliban odajött hozzám egy ember, és közölte, hogy másnap, délután háromkor legyek ott a próbájukon, de ne merjek késni, mert megpofoz. Lementem, s egy olyan profi countrytrióba szállhattam be, amilyet addig keveset láttam. Akkor még csak bohóckodtam a hangszeren, de élvezettel. És következett a kiképzés, majd a turnék. Évi háromszáz koncert. Eközben pedig folyamatosan tanultam Bodonyi Attilának, az általam imádott Hobo Blues Band szájharmonikásának a szólóit a lemezekről. Nagyon szerettem a játékát, viszont azt éreztem, hogy én máshogy akarok játszani, és mivel akkoriban a gitárosokat még jobban szerettem, elkezdtem leszedni Jimi Hendrix és Tátrai Tibor szólóit.

 


* Ültél a lemezlejátszó mellett, és tanultad a szólókat?

— Igen, viszont itt is sokat segített a hegedű ismerete, illetve az, hogy muzsikáltam romákkal, ahol háromszor annyit kellett fülelni, mint egyébként. Óriási sikerélmény volt, hogy ezeket a szólókat az én kis hangszeremen el tudtam játszani. Mindmáig Tátrai szólóinak a világát muzsikálom. Nem ugyanazokat a figurákat, de azt a világot. Amikor bekerültem vendégként a Hobo Blues Bandbe, össze is barátkoztunk. Na, az egy óriási élmény volt. Képzeld csak el, gyerekkorod kedvenc szólistájával hirtelen egy színpadon állsz, beszélgettek, együtt muzsikáltok. Nagy emberektől tanulhattam. Póka Egon, Tátrai Tibor, Tóth János, Solti János. Azt hiszem, engem mindig tálcán hordott az élet. Soha nem nyaliztam, nem jópofiztam senkinek. Mindent úgy fogtam fel, hogy de jó, hogy tanulhatok. És most is így élek.

* Ma is szedsz le szólókat hallás után?

— Igen, csak most már inkább népzenét. Az volt az első adatközlés időszaka, csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják. Számomra Tátrai és Póka adatközlők voltak. Immáron öt éve létezik egy szájharmonika, melyen lehet magyar népzenét játszani. Tudtam, hogy egyszer feltalálják majd, s így is lett. Húsz évet vártam rá, hogy egy magyar srác kifejlessze, de megérte. Az a pici hangszer akkorát szól, mint egy hegedű. Megvan a vadsága és az ereje, úgy tudom fújni, ahogy a vonót fordítja a hegedűs. Persze sokat kell rajta gyakorolni, de ugyanúgy lehet vezetni egy zenekart általa, ahogy egy prímás teszi. Van műsorunk a Csík zenekarral, Szalonnáékkal, rendszeresen járunk a Dűvő együttes táborába tanulni, ahová már csak szájharmonikát viszek, azzal ülök be a hegedűsök közé, s úgy haladok, egy tempóban velük. Ez annyira kegyetlen, hogy a végén azt érzem, leesik a szám, a fejem, a derekam, mindenem. Nagy kihívás.

 


* Sohasem érdekelt, hogy slágereket gyárts?

— Az elején természetesen igen, mert akkor még én sem ismertem másféle rendszert. Viszont amikor már tíz éve kiabálják ugyanazt a dalt, te pedig még csak harmincéves vagy, akkor ez szemet szúr. Ha nem, akkor te vagy a hibás. Nekem feltűnt, és zavart. Eleinte nem értettem az egészet, aztán rájöttem, hogy én gondolkodom rosszul, hiszen nem a rendszer beteg. Elvégre munkát ad sok száz zenésznek, és ha nekik jó, ha Ray Charlesnak jó volt, akkor Ferenczi Gyurinak Pesterzsébetről miért ne lenne jó? S rá kellett jönnöm, hogy nekem bizony nem jó. Nem vagyok képes arra, hogy húsz évig ugyanolyan zenét játsszak. De például Deák Bill Gyula, Török Ádám, az LGT vagy Hobo régi számait imádom.


 

* A régi nagyok régi dalait szeretjük hallgatni, ők azonban nem mindig szeretik azokat előadni. Lejátsszák, mert a közönség szereti és kéri, ám ha azt látom rajtuk, hogy ez szinte fáj nekik, én már nem tudom élvezni.

— Aki a ’60-as években szocializálódott, amikor a show-biznisz megszületett, az nem láthatott mást. Honnan kellett volna tudnia, hogyan kell a rendszert megfejteni? Ahhoz kellenek az ilyen „betegek”, mint én. Azért kell a rendszert jól ismerni, hogy ki tudd kerülni. Ezért járunk mi Amerikába. Csak ott lehet megtanulni az igazi, nagy show-bizniszt. Úgy már könnyű nem használni, ha ismered. Egy a lényeg: ne a rendszer használjon téged, hanem te őt. S ezt kevesen képesek megcsinálni. Például a Rolling Stones vagy Prince nagyon tudták. Ne azért az egy dalért járjon a közönség a koncertjeinkre, amelyet a rádióban hallott, hanem a teljes élményért. A magyar ember nem hülye, a legkisebb falukoncerten is sikerünk van, noha egyetlen ismert rádiós számunk sincs. Élvezik, amit csinálunk, mert komolyan vesszük őket. Én mindenhol a saját zenémet játszom. Ha kell, kell, ha nem, nem.

* Nyilván élvezik, hiszen „kutya jó kedvű” zene a tiétek. Amikor dalszöveget írsz, mennyire tudatosan építed a sorokat?

— Semennyire. Kigurul belőlem. Volt például olyan szám, amelyet álmomban írtam. Felébredtem, gyorsan lejegyeztem vagy felvettem, és még éjjel elküldtem Apáti Ádám zenész kollégámnak.

* Sok verset olvasol, illetve zenésítesz meg. Az egyik kedvenc albumom a Petőfi-verseket tartalmazó lemez.

— S ott van még a Gérecz Attila verseiből készített albumunk is. Még éppen elkaptuk a Hangzó Helikon sorozat végét. Egy sorozatban lenni Cseh Tamással, a Kalákával vagy Sebestyén Mártával nagyon nagy élmény. A kiadóm Gryllus Dániel, s amikor kész egy lemez, elviszem az úgynevezett meghallgatásra. Ilyenkor Dani bácsival beülünk a verdába, legurulunk valahova vidékre, s közben meghallgatjuk a lemezt, majd következik a kritika. Olyan is megtörtént már, hogy egy dz betű miatt kellett újravenni a dal egy részét. Ringatózol, nem pedig ringatódzol — mondta. Azóta ezekre már ösztönösen odafigyelek.

* Szerencsésnek tekintheted magadat, hiszen vannak zenészek, akik a sok száz fellépés után megunják, és csak évi egy koncertet adnak, vagy visszavonulnak, te azonban tanulsz, pörögsz, alkotsz.

— Én azt is megértem, aki visszavonul. A show-biznisz megöli a rock and rollt, illetve kinyírja a legjobb zenészt is. Nem az ő hibájuk, ha nem látnak más lehetőséget maguk előtt. Nem akarok rosszat mondani a régi dalaimról, viszont már nem vagyok húszéves, úgyhogy miért játszanám a húsz évvel ezelőtti gondolataimat? Eltelt harminc végiggyakorolt, végigtanult év. Jó ötvenévesnek lenni. Nem hittem az öregeknek, amikor ezt mondták, pedig valóban így van. Még jó a fizikumod, de már tapasztalatod is van. Más előadó ötvenévesen a húsz évvel korábbi dalait játssza, ha egyáltalán van, aki kíváncsi rá, számomra azonban most nyílt ki a világ.

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..