Minden idők legolvasottabb horrorírója is ezt a történetfolyamot tekinti annak, ehhez illően pedig grandiózus eszközöket felhasználva, műfajokat és karaktertípusokat ötvözve igyekezett létrehozni a saját Gyűrűk uráját.

A setét torony persze közönségkedvenc, minden valamire való szerzői toplistán előkelő helyen szerepel King műveinek rangsorolásakor. Stephen King továbbá az az író, aki vért, verítéket nem kímélve írta át könyveit forgatókönyvekké, hogy élete álmát, Hollywood meghódítását is beteljesítse. Soha egyetlen szerzőnek sem filmesítették meg annyi regényét, mint neki. Igaz, hogy a legtöbb próbálkozás mind szakmai, mind pedig a bevétel szempontjából katasztrofális volt. Kivéve persze, paradox módon, a két legkevésbé sem ijesztő vagy horrorisztikus történetét, a Remény rabjait és a Halálsoront. A setét torony King multiverzumának metamorfózisa, regényciklusának teljes átváltoztatása egy középszerű akciófilmmé, amelyet még a nagy nevek, Idris Elba vagy a vérfagyasztóan gonosz arcú Matthew McConaughey sem tudtak megmenteni. A film 95 perces játékidőt hoz, a regényfolyam pedig több mint négyezer oldal.

King időzónák és paralell univerzumok között cikázik a történetben, néha körültekintőbben és mélyebben, néha pedig sekélyesebben, de mindvégig hosszan és terjedelmesen. Éppen ezért azonnal feltételezhetjük, hogy amit ebben a filmben látni fogunk, nem éppen a regény lapról lapra történő adaptációja. Nem is érdemes foglalkozni azzal, hogy mi nincs a filmben, inkább az a lényeg, hogy mivé csomagolták össze az eredeti produktumot. A setét torony ráadásul áldozatául esett az utolsó utáni pillanatokban végrehajtott utóvágásoknak és utómunkálatoknak, illetve annak, hogy túl sokan okoskodtak bele az alkotásba. Eleve nem tűzött ki túl ambiciózus célt, de még ezt is csak alig-alig érte el. Az egész egy videojátékra hasonlít, melynek azért várjuk a végét, hogy letörölhessük a merevlemezről, és végre felszabadíthassunk némi helyet a gépen. Érzelmeket, szenvedélyt, egyediséget ne is várjunk, Idris Elba akciójelenetei pedig az ígéretes előzetesek után inkább másodvonalbeliek lettek a végső változatra.

Jake, a New York-i fiú más világról vizionál, amit később rajzokban is megörökít. Vulkánt, furcsa bőrű embereket lát, illetve egy sötét alakot. Senki sem hisz neki, anyja kezelésre küldi egy pszichiáterhez, ahonnan megszökik. Egy brooklyni házban végül megnyílik előtte a valóban létező dimenziókapu, amelyen át eljut az álmaiban megjelent világba. Ebben a párhuzamos univerzumban Roland Deschain (Idris Elba), egy magányos pisztolyhős védelmezi a setét tornyot, az örök jóság és egyensúly emlékművét. Nemezise a feketébe öltözött férfi (Matthew McConaughey), aki a torony elpusztításán fáradozik. Ez az alaptörténet, amelyben persze bőven akad(hatna) meglepetés, de sajnos csak kiskanállal kimérve. Idris Elba karakteréről kiderül, hogy a film főgonosza ölte meg az édesapját, ezért személyes bosszú is vezérli. A naiv, fiatal fiú és az idősödő, menő mentor kapcsolata a sztori egyik fő vezérfonala — láttunk már ilyet ezerszer. Tom Taylor alakítja a vizionáló tinédzsert, és meg kell hagyni, egyáltalán nem rosszul.

Nikolaj Arcel rendező filmje kapcsán leginkább az a kérdés merül fel, hogy mit is szerettek volna eredetileg. A dilemma olyasmi lehetett, hogy igyekeznek-e kielégíteni a mai, pattogatott kukoricát pusztító és kólát szürcsölő, egyszeri mozinézők igényeit, vagy egy legalább két-három órás opust szeretnének alkotni King egyik legjobb könyvsorozatából. Ez utóbbi megoldás talán nem működött volna. Egyelőre viszont arról sincs hír, hogy tervezik-e valaha a sztori folytatását, urambocsá!, egy trilógia elkészítését. Valószínű mindez a bevételtől függ majd, alapanyag ugyanis bőven maradt még.

A nyitókép illusztráció: Imdb.com