Nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba a mesterséget, és a mai napig, nyolcvanhat évesen is besegít a mindennapi munkába. Korát meghazudtoló lendülettel avat be bennünket a seprűkészítés folyamatába, mesél a múltról, a szakma kihívásairól.

Alakul a seprű a kötőgépen (Szabó Attila felvételei)

A magyarkanizsai cirokfeldolgozó üzembe a katonai idő letöltése után, 1955-ben került, öt munkaévvel a háta mögött.

— A földműves-szövetkezet igazgatója, Lázár Illés, vagy ahogy mindenki ismerte, Tibi bácsi ötlete volt a cirokfeldolgozó üzem létesítése. A réti földben nem sok minden terem meg, így olyan kultúrát kellett találni, amely a nedvességet és a szárazságot is bírja. A választás a cirokra esett. Az első években kézzel kellett megmunkálni a cirkot, harminc személy alig készített el 350-400 seprűt naponta. A munkafolyamat gépesítésével százhúsz munkás már 6000 darab seprűt állított elő. A legelső varrógép Olaszországból érkezett, ahonnan a cirok is származik. Sokan nem tudják, hogy a cirok ehető. A II. világháborúban olyan hurkát ettem, amelybe rizs helyett hántolt cirokmagot tettek. Nagyon finom volt, és tápláló — mondta a mester.

Valamikor főleg kézzel varrták a seprűt

A seprűgyár előbb csak belföldre termelt, majd a nyugati piac is felfigyelt a kiváló minőségű magyarkanizsai cirokból készített termékekre. Négy nyugati országba több százezer seprűt szállítottak ki évente. Akkoriban a ciroktermelés kifizetődőnek bizonyult, szépen meg lehetett élni belőle. A gyár is aranykorát élte, hiszen egyévi cirokszükségletét előre felvásárolta, és három napon belül ki is fizette a termelőknek. Feri bácsi több mint harminc évig dolgozott a seprűgyárban, az igazgatók jöttek-mentek, ő viszont maradt.

— Tizenhárom igazgató váltotta egymást a harminc év alatt. Voltam munkavezető, majd mindenes, csak igazgató nem. A mindenkori igazgató mindig megmondta, mit hogyan kell csinálni. Én meghallgattam, igent mondtam rá, de a termelésben mindent úgy csináltam, ahogy én jónak láttam. Ellenőrizni nem tudtak, hiszen ők az igazgatói feladatokban voltak otthon, a cirokkal kapcsolatos teendőkhöz nem értettek. Nem volt egyszerű a munkám, hiszen nemcsak az igazgatóknak, hanem a termelőknek és a munkásoknak is igyekeztem minél jobban megfelelni. Az embargó alatt a gyár teljes kapacitással működött, egyetlen nap kényszerszabadságon sem voltak a munkások, a termékek pedig devizáért lettek eladva. A seprűgyárnak milliárdosnak kellett volna lennie, ehelyett azonban lassacskán tönkrement — állapítja meg.

A seprű végét vágóval egyenlítik ki

1986-ban az igazgató „jobb kezeként” ötvenöt éves korában, a nyugdíjkorhatár elérésekor, egy nappal sem később vonult nyugdíjba.

— Úgy voltam vele, hogy senki ki ne ejtse többet előttem a cirok és a seprű szavakat, annyira tele voltam velük. Jött azonban a háború, az infláció. Egész életemben rengeteget dolgoztam, de még nyolcvanhat évesen is kénytelen vagyok, hogy fenntarthassuk magunkat. Mindkét fiam, Ferenc és Róbert is a fémszakmában tevékenykedik, viszont közben megtanulták a seprűkészítést is, én csak besegítek nekik, ahol bírok — mondta Feri bácsi.

Valamikor jó ára volt a ciroknak, jelenleg azonban olcsón lehet seprűt kapni. Ezt a növényt egyre kevesebben termelik, hiszen az üzemanyag ára folyton emelkedik, a kézi munkáé úgyszintén, és nagyon nehezen lehet találni olyan személyt, aki vállalná a nélkülözhetetlen kézi munkát.

Az utolsó simítások

A seprűkészítés a megfelelő minőségű cirok kiválasztásával, majd szétválogatásával kezdődik. A mester legtöbbször az aranysárga színűt használja.

— A cirkot százszor meg kell fogni, amíg seprű nem lesz belőle. A szálak szelektálásakor figyelni kell rá, hogy hasonló hosszúságúakat válasszunk ki. Forró vízben 10-15 percig áztatjuk a marokba szedett cirkot. Erre azért van szükség, mert a száraz cirok eltörik, amikor hajlítják. A vágó fontos része a seprűkészítésnek, hiszen a marokba szedett szálakat vele vágjuk egyforma hosszúságúakra. A kötőgépet korábban kézzel kellett hajtani, az én drótos gépemen viszont egy motor adja a fordulatot, és a sebesség is szabályozható vele. A seprűnyelet Szelencséről szerezzük be, és csak mi fúrjuk át a nyelét — mondja Feri bácsi, miközben a nyélbe vert szögre rátekeri a drótot, majd az előre kiválogatott cirokkal körbefogja a nyelet. A mester szaporán dolgozik, a gép zakatol, percről percre újabb marok cirok kerül a nyélre, mely egyre inkább seprűformát alkot. Közben felkerül a nyélbélés, a visszahajlított vállrész, melybe egy kis erősítést helyez, majd a kis-, illetve a seprű betakarására használt nagytakaró következik. Ezután kezdődhet a varrás, melyet régen kézzel, ma már viszont gépi erővel végeznek. A varrógépen egy satuszerű rész található, mely összeszorítja a seprűformára befogott cirokköteget, az áthúzókampóba belefűzik a madzagot, és a gép már végzi is a négysoros varrást. Ezután újra a vágó jut szerephez, a seprű végét kiegyenlítik, és ekkor kész a termék.

Az elkészült seprűk

— Csütörtökönként a magyarkanizsai piacon árulok, vásárokra is járok, illetve sokan jönnek házhoz. Nagy Imrével bemutatókat tartunk, a többi közt Oromhegyesen, Tóthfaluban, a magyarkanizsai kukoricafesztiválon, melyen az érdeklődők láthatják a seprűkészítés folyamatát. Mintegy tízfélét készítek, a kis, úgynevezett pikolóseprűktől kezdve a nagyobb, udvartakarításra alkalmasakig.

Feri bácsi úgy véli, ennek a mesterségnek nem szabadna kihalnia, hiszen seprűre mindig szükség lesz — a talajon ez az egyik legfontosabb környezetvédelmi eszköz.