Egy frissen elkészült munkáját teszi az asztalra, s magyaráz. Hiszen egy olyan művészeti ágról van szó, ahol nem mindegy, hogy melyik anyag mennyi időt tölt a kemencében, mindent előre meg kell tervezni, ki kell számolni. Ahhoz, hogy barackszínt kapjunk, elegendő négy perc a kemencében, egy másik színnek viszont lehet, hogy több kell, ezért azt már előtte fel kell kenni a képre.

— Próbálok olyan dolgokat kitalálni, amelyek technikailag is kihívás elé állítanak. Csókási Katalin Nóra a mesterem, ő eleinte még mondogatta, hogy de Edit, ezt nem lehet megcsinálni, aztán most már tudja, hogy én úgyis megcsinálom — meséli.

* Hogyan találtál rá Katira?

— Öt évvel ezelőtt láttam, hogy Szegeden az Agora hirdet egy tűzzománcszakkört. Elmentem, hogy kipróbáljam, és nagyon megtetszett, ahogy Kati tanított bennünket. Ő művészeti iskolában is oktat, és nagyon jó tanár. Mindig odajön, segít, hasznosak a tanácsai. Ráadásul Kati férje ötvösművész, néha ő is bejött az órára, s olyan is volt, hogy náluk égettem (mert mindig kemencehiányom van). Ők egy nagyon jó házaspár s igazi tanárok, akik arra törekszenek, hogy amit tudnak, azt át is adják. Jó odamenni hozzájuk. Az Agorában többször van kiállítás is, bemutatjuk a friss alkotásokat. Én mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég tehetséges, a többiek annyira gyönyörű dolgokat alkotnak, hogy leesik az állam. Szerencsém van, hogy nagyon nagy tudású emberekkel találkozom, akik soha nem értékelik le a másikat, és segítőkészek. Mindig kikérem a véleményüket. Például a keretezőm is maga a tökély. Napokig nézegeti a képet, melyet adok neki, s kitalálja a hozzá illő keretet. Ő is hozzátesz az alkotáshoz. Amikor elmegyek Kati órájára, legyen bármilyen stresszes is a napom, kisimulok, és jöhet a következő nap.

* Említetted az üveget. Akkor ezt a két technikát ötvözöd?

— Igen. Sokat dolgozom üveggel. Voltunk egyszer Velencében, Muranóban van ugyebár a legjobb üveg, onnan vásárolom. Amíg a többiek a tengerparton strandoltak, én az üvegboltokat jártam. Nevetségesen olcsón tudom beszerezni az alapanyagot. A boltokban már ismernek, és rakják is tele a zacskókat. Volt egy időszakom, amikor sok ékszert készítettem, ekkor kezdtem el kombinálni a technikákat, s az ikertestvérem, Erika fertőzött meg a Swarovski kristályokkal, úgyhogy ez a harmadik elem, mellyel dolgozom. Szeretem azt, ahogy a letisztult zománc életre kel a kristályoktól. És nagyon jó lenne mielőbb visszamenni Muranóba hosszabb időre, hogy az üvegfúvást is megtanuljam.

* Gyógyszerészmérnöknek tanultál, pedig a művészetek szerelmese vagy.

— Eredetileg Szabadkán szerettem volna zongorára és énekre iratkozni, de úgy voltam vele, hogy a művészetből nem lehet megélni. Ma már másképp gondolom. S a mai napig szeretek kipróbálni új dolgokat. Az egész élet egy tanulási folyamat. Ha megtanulsz valami újat, belátásod lesz az emberek gondolkodásmódjába, s ezáltal a te világod is kiszélesedik. Illetve minél több esztétikus dolgot tanulsz, annál szebben éled az életed. A legegyszerűbb dolgokban is meglátod a szépet. Én például rengeteget futok, és ha látok valami szépet, azt lefotózom. Ez feltölti az embert, s úgy érdemes élni, ha fel vagy töltve. Az a többi emberre is pozitívan fog hatni. Az alkotás is ilyen. Ha valami számomra szép, az talán másoknak is az lesz. Általában ajándékba adják a munkáimat, így tudom, hogy akinek készülnek, az milyen ember, mit szeret, mi a kedvenc színe, rá gondolok, amíg alkotok.

* És mikor kapott teret nálad a keleti kultúra?

— Három évvel ezelőtt történt egy nagy változás az életemben. Egyik éjszaka éppen alkottam, és megszólalt a rádióban valami nagyon nyugtató zene, de nem értettem, milyen nyelven énekelnek. Kiderült, hogy koreai zene volt. Elkezdtem ezeket a típusú zenéket keresni, mert könnyebb volt mellette alkotni. Aztán ráfutottam a neten egy tájképre. Gyönyörű volt. Hatalmas hegyek, rajta valami krikszkraksznak tűnő betűk. Eldöntöttem, hogy meg akarom csinálni tűzzománcban. Speciális zománcot választottam, egy mézarany árnyalatot, mely közben zöldes is. Miközben alkottam, úgy éreztem, megszűnik a világ körülöttem. Érdekelt, ki festette az eredetit, és éppen ekkoriban Szegeden a Konfuciusz Intézet szervezésében Horváth Janisz grafikusművész, tipográfus, kalligráfus, kínai kalligráfiát és festészetet oktató professzor tartott előadást. Nagyon megfogott, amit a kalligráfiáról s a keleti művészetről mesélt. Nem sokkal később indított egy kurzust, ahol első körben kínai kalligráfiát, majd klasszikus kínai festészetet tanított. Belevágtam. A kalligráfia áll hozzám közelebb, a kínai képeken általában van szöveg, s elsőként mindig azt nézem meg.

* Nagyon más a kínai képzőművészet. Gondolom, kell hozzá egy lelkiállapot, s a technikát elsajátítani sem egy hónap.

— Egészen más, mint az európai. Ha látsz például lefestett bambuszágakat, az mindenről szól, csak a bambuszról nem. Hogyan állnak az ágak, merre dőlnek, milyen vastagok… Erős a szimbolizmus. Bambusszal lefesthető egy férj és feleség vitája, sőt még azt is megtudhatjuk, van-e gyermekük. A főbb témákhoz tartozik még a cseresznyevirág és az orchideák. A kínaiak festészete olyan, mint a beszédük. Nem azt mondják, hogy valaki rossz ember, hanem azt, hogy nem tudják a nagyok közé sorolni. A kalligráfia szintén külön művészet. A kínai utam előtt egész éjjel kalligráfiát festettem, ez nyugtatott meg. Rengeteget kell gyakorolni. Náluk a gyerekek csak a vízszintes vonalat három hónapig gyakorolják. Más az ecsettartás, a papír, illetve maga az ecset. Leolvasható az alkotó lelkiállapota. A vírus miatt számunkra kinyílt a világ, hiszen rá voltunk kényszerülve az internetre, így találtunk egy kurzust, ahová mindkettőnket beválasztottak. Ez egy cseresznyevirág-festő tanfolyam volt Mayee Futterman vezetésével, aki Los Angeles-i akadémiákon tart kurzusokat. Nagyon hasznos volt. A Zoom nevű platform segítségével vettünk részt az órákon, ez volt a születésnapi ajándékunk. Ha már nem találkozhattunk, legalább együtt festettünk, s egy profitól tanultunk. Janisz tanár úrban is ez a művészi profizmus a jó. Három vonalat húz, de az olyan három vonal, amilyet más nem tud. Van egy világ, melyben mi élünk, ez a nyugati, s van egy másik, a keleti, melyről nagyon keveset tudunk, és még kevesebbet értünk belőle. Egyébként ők annyira nem is akarják, hogy megértsük. Minimális betekintést engednek meg. A kalligráfiák közül sincs mind lefordítva. S amit lefordítanak, az sem az igazi. Én most tanulom a kínai és a koreai nyelvet, mert ahhoz, hogy megértsek bizonyos dolgokat, tudnom kell a nyelvet.

* Aztán jelentkeztél a pályázatra, megnyerted, s egy tíznapos kínai túrán vettél részt.

— A Konfuciusz Intézetnek volt egy bemutatkozása a Füvészkertben szervezett Lótusznapok keretében, s ott hallottam erről a pályázatról, ajánlották, hogy induljak. Elolvastam a kiírást, Kína a képzeletemen túl volt a címe, a Kínai Népköztársaság Kulturális és Turisztikai Minisztériumának Közép-kelet-európai Képviseleti Irodája és az ELTE Konfuciusz Intézete hirdette meg a kínai—magyar diplomáciai kapcsolatfelvétel 70. évfordulója alkalmából. Két hónapot készültem rá. Bújtam a könyveket. A pályázott képem címe Az Erő, amely összeköt bennünket téren és időn keresztül. Az életerő, mely mindenben ott van, mindegy, ki hova való. Ez náluk a csi. Az energia. Ezt a sárkány és a főnixmadár jelképezi (azaz a császár és a császárné). Elkezdtem lassan visszabontani a szimbólumokat, és maradtam a sárkány mellett, mely őket szimbolizálja, a főnixet pedig leváltotta a turul, mely a magyarokat jelképezi. Nagyon nem mindegy egyébként, hogyan ábrázolod a sárkányt. Óvatosan kell vele bánni, mert akár sértő is lehet. S nem is festenek sárkányt. A legenda szerint egy mester megfestette a sárkányt, kihagyta a szemét, és lefeküdt aludni. A tanítványa éjjel megnézte a képet, látta, hogy hiányzik a szeme, megfestette hát, s a sárkány reggelre elrepült. Azóta ha festenek is sárkányt, a szemét fehéren hagyják. Nálam fehér kristály került a szeme helyére. A turul pedig fekete kristályszemet kapott. Jin és jang. Kínát kilenc hegy szimbolizálja, nálam nyolc van, a kilencedik a sárkány háta, s ott van a Kárpát-medence is. Egy hónapom volt megfesteni a képet. Mindenki segített. Elkészült, felvittem Budapestre, és leadtam. Később értesítettek, hogy az én alkotásom nyert. Nem tudtam elhinni. S azt sem, hogy végre eljutok imádott Kínámba.

Az utazás

A kishegyesi Vékony Edit tehát egy tűzzománcból készült alkotásnak köszönhetően jutott el Kínába. A várva várt útra Edit testvére, Erika szinte jobban készült, mint ő maga. Mindent elolvasott, összegyűjtött neki azokról a helyekről, amelyeket látni fog majd, így felkészülten várta az utazás napját, mely előtt, mint már tudjuk, semmit nem aludt, helyette kalligráfiákat festett, hogy megnyugodjon. A tíznapos kirándulás alatt több városba ellátogatott, olyanokba, mint Peking, Kunming, Fengdu, Wushan, Chong Jung, és egy ötcsillagos, négynapos hajózáson is részt vett a Jangce folyón.

— Három álmom volt: hogy lássam a kínai nagy falat, és fussak rajta, hogy eljussak a titokzatos Tiltott Városba, és hogy lássak egy színházi előadást. Ebből az első kettő nem is volt benne a programban, ám az valami csoda folytán az utolsó nap megváltozott. De kezdem az elején — meséli gyermeki lelkesedéssel Edit. — Már Magyarországon szembesültem a kínaiak szervezettségével, hiszen Budapesten csináltattam a vízumot. A megfelelő időben a megfelelő ember intézett mindent. Nem kellett senkit hajkurászni, működött. Ez jellemző rájuk. Mivel rengeteg ember él Kínában, mindenki tudja, hogy ha ő nem csinálja elég jól a dolgát, lesz helyette ezer másik, aki viszont igen. Ezért aki teheti, tanul, képzi magát. Nagyon szorgalmasak. Azt nézik, hogyan tudnak hasznosak lenni. Ha valaki evőpálcikákat készít, akkor igyekszik azt a legjobban csinálni. S egyik munka sem szégyen. Sokan dolgoznak például parkokban, ha elmész mellettük, rád mosolyognak, és köszönnek. Nem azért, mert kötelező, hanem mert ilyenek. Imádtam ezt bennük.

* Hát igen, egy picit máshol tartanak ők, mint mi.

— Nekünk a világnak ezen a részén az az elképzelésünk, hogy mindent tudunk, szinte felsőbbrendűként viselkedünk. Ők nem. Egymás és mások felé is óriási tisztelettel viseltetnek, mindegy, hogy turista vagy-e, vagy helyi lakos. A fiatalok tisztelik az idősebbeket, s ők is a fiatalokat. Lehet, hogy ezért is, de már most legalább száz évvel előttünk járnak sok mindenben. Én csak álltam, és tátottam a számat. Egyébként a kínai nyelvben van az udvarias beszédforma, s annak még egy alfaja, a formális. Tehát nem létezik a csá, mizu. A tiszteletet mindenki megadja a másiknak.

* Egyedül utaztál?

— Egy úgynevezett asszisztens volt rendelve mellénk, egy kínai úriember, aki beszélt egy kicsit magyarul. Ő végig ott volt, ahol én. Állami delegáció tagjaként utaztam még két kínai úrral. Az asszisztensem mellett mindig volt velünk még két idegenvezető. Egy állandó és minden új helyszínen egy másik. A csoportunkban voltak horvátok és szlovének is, így velük tudtam beszélgetni. Rosszul viselem a repülést, főleg, ha kilenc órán át tart, ráadásul ott is repülővel közlekedtünk, és gyorsvasúttal, mely 360 km/h-val hasít át a kínai tájon. Kattog tőle a füled.

* Milyen volt az első este, milyen volt megérkezni?

— Fáradtan léptem a hotelszobámba, lehuppantam az óriási franciaágyra, és elkezdtem a távirányítót nyomogatni, hogy tévézzek egy picit elalvás előtt. Erre megindultak a függönyök a szobában. Majdnem eldobtam a távirányítót, úgy megijedtem. De aztán észrevettem, hogy a szobám két fala üveg, és rálátok a városra. Ha akarom, még a kádból is. Ezen az éjszakán nem aludtam, csak ültem, és néztem kifelé Pekingre. Nagyon közel a hotelhez van az eredeti Selyempiac, mely már évszázadok óta ott áll. A tesóm nézte ki még otthon, és már reggel írt, hogy menjek, vásároljak igazgyöngyöt, selymet, és a rizspapírt meg az ecseteket se felejtsem el. Rájöttem, hogy most én tíz napig nem lehetek fáradt. A piac ma már egy többemeletes, világító luxus-bevásárlóközpont, tele kézművesdolgokkal. Alkudni kell, náluk ezt elvárják. Ha megállsz alkudni, akkor már figyelmet szenteltél nekik, és ők mesélhetnek a portékájukról. Ez valójában egy figyelmesség a másik személy felé, és ez sokat számít nekik.

* És jól ment?

— Belejöttem. (Nevet.) Amikor kiderült, hogy egy művészeti pályázat nyerteseként érkeztem, elkezdtek művészként kezelni, nem akartak jó minőségű anyagok nélkül elengedni. Egyébként Kínában vagy a neveden emlegetnek, vagy ha tudják, a titulusod szerint. A rendőr, a tanár, a művész. Én nem tartom magam művésznek, mert azt gondolom, hogy sokat kell még ahhoz tanulnom és fejlődnöm, de el kellett fogadnom ezt a megszólítást. Egyébként ezt a kirándulást is egy továbbképzésként éltem meg. Náluk nincs Gmail, Facebook, de van Wechat, s ennek segítségével könnyedén tudsz fizetni is. Külön internethálózat van a külföldiek, és külön a helyiek számára. Én papírt és ecsetet is ott rendeltem magamnak az internetről, és meg is érkezett a szállodába az utolsó nap.

* És milyen volt a kaja? Hiszen mi itt elképzelünk valamit a kínai ételekről, azt kapjuk, amit ezen a néven adnak el, de az eredeti, gondolom, egészen más.

— Más bizony. Az első este elmentünk enni egy híres étterembe, stílusosan pekingi kacsát rendeltünk Pekingben. Speciális, kerek asztalhoz ültettek bennünket, és csak hozták a különlegességeket. Nem kellett attól tartanunk, hogy betegek leszünk tőle. Megválogathattuk, mennyire legyen erős, mit szeretnénk köretnek. Ami érdekes, hogy ott a rizs a szegények eledele, mindig csodálkoztak, amikor azt kértünk. Egy másik alkalommal pedig kipróbáltam a lótuszgyökeret. Mézes-mogyorós íze volt, életemben olyan finomat nem ettem.

* A három álom teljesült, a színházi élményt ráadásul a hajóút egyik állomásán kaptad meg.

— Mindennap meghatározták, hogy milyen öltözékben érkezzünk a programra, ide szépen kellett felöltözni, elegánsan. A hajó kikötött, kétoldalt ott állt a legénység, hogy segítsen kiszállni — ha már egy lépcső volt, ketten nyújtották a kezüket —, visszatérve pedig forró törülköző és gyömbértea várt bennünket, hogy kívül-belül tisztán lépjünk a hajóra. Buszokkal szállítottak bennünket. Egy buszban alig néhányan ültünk. Én magam mindig az első sorban foglaltam helyet, hogy lássak, tudjak fotózni, s kérdezhessem az útvezetőnket, aki felfigyelt a lelkesedésemre, s a legjobb helyre szóló színházjegyet nyomta a kezembe. A színház bejárata klasszikus stílusban épült, fából, rögtön az előtérben egy óriási rézkondér, régen ilyenekben tartották a vizet, hogy ha tűz ütne ki, el tudják oltani. Beültünk, és pislogtam, hogy milyen szépen feltakarították a színpadot, aztán láttam, hogy az víz. Az előadás látványvilága elmesélhetetlen. A harci jelenetben megmozdult az egész nézőtér, és betoltak bennünket a negyven ló közé, ahol egy csatajelenetet játszottak éppen. Tűz a vízen, életnagyságú barackfák a levegőben, s óriási istenszobrok… Annyira gyönyörű volt, hogy potyogtak a könnyeim.

* Hát azt el tudom képzelni, hogy mennyire hatásos lehetett.

— Hihetetlen volt, valóban. Egyébként ha már a látványnál tartunk, részt vettünk két konferencián is, az egyik a kunmingi expoparkban volt, melyet az ország legjobb tájépítészei terveztek, ez egy termálforrásokkal teli része Kínának. Az itt szervezett rendezvény egy turisztikai világkiállítás volt, és a Távol-Kelet legjobb művészei léptek fel a megnyitóünnepségen. Az ottani hotelunk parkjában sétálva arra lettem figyelmes, hogy az ösvények mentén itt-ott lóg egy fürdőköntös. Csak később vettem észre a kis medencéket: mind forró vízzel feltöltve, virágokkal, növényekkel elrejtve, kintről nem lehet belátni, csak fordítva.

* S hogyan sikerült végül eljutni a vágyott Tiltott Városba?

— Kiderült, hogy az utolsó napon megváltozott a program, és el tudnak vinni bennünket a nagy falhoz meg a Tiltott Városba. Korán indultunk, a falnál mi voltunk az elsők. Kínában egy gyermek akkor lesz férfi, ha megmássza a falat. Láttunk is pici fiúkat, akiket két oldalról a szülők támogattak felfelé. Fent nagyon más a levegő, nehéz a lélegzetvétel, de futottam egyet. Ez volt nekem a bizonyíték arra, hogy nincs lehetetlen, bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, csak igazán akarnunk kell. Délután egy másik csoporttal mentem a Tiltott Városba. Ide engedély kell, útlevél-fénymásolat, sorba kell állni, és hasonlók, minden be van kamerázva, azt is hallják, ha sóhajtasz. A szervezők viszont ide is intéztek nekem egy kísérőt, aki hihetetlen mód mindezt kikerülte, s rengeteget mesélt. Szobrokról, kalligráfiáról, a zászlójukról, melyről ma már szinte csak az idősebb generáció tudja, hogy mit is jelent. Folyamatosan figyelte, értem-e, amit mond. Mindent tudni akartam. Mi mit szimbolizál, minek mi a története, mindent. A legapróbb oszlop is annyira szép volt, hogy én fél óráig csodálgattam körbe-körbe. Annyira feltöltött az a sok szépség! A vezetőm végig ott állt mögöttem két lépésre. Nem volt zavaró, s biztonságérzetet adott. Öt híd vezet be a városba. Megvolt, melyiken mehetett a császár, melyiken a felesége, az udvarhölgyek és a hivatalnokok. Persze hogy a császárét választottam. Az egész hely nekem akkora élmény volt, hogy most is kiráz a hideg. Ott is egészen elérzékenyültem. Az, hogy megérinthettem a kerámiákat, ott lehettem ezek között a tárgyak és épületek között, amelyeket addig csak könyvekben láttam... Felfoghatatlan. A Tiltott Város csúcspontja pedig az volt, hogy az idegenvezetőm megmutatta nekem a császári kincseket. Az egyik császár nyolcvanadik születésnapjára készült festményt, tálakat, sétabotokat. Sajnos nem volt sok időnk, de megfogadtam, hogy visszatérek Kínába, megkeresem ezt a fiút, aki az idegenvezetőm volt, s órákon át csak hallgatom.

* Akkor tehát visszamennél?

— Vissza is fogok. S ennyire még nem sok mindenben voltam biztos életem során.

Még több kép!▼