Július közepén járunk, vasárnap este van, a korzó zsibog. A Jadran épülete felé haladva azt látjuk, hogy nagy tömeg várakozik a lépcsőn.
A szervezők készültek, a vörös szőnyeg már várja az est fénypontját. Mi is beállunk a sorba. Egyszer csak valaki helyet kér. A tömeg kettéválik, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Megérkezik a művész, azaz Rade Šerbedžija. Zakóban, kalapban, elegánsan. A közönség ünnepel, előkerülnek az okostelefonok, a színész-énekes pedig mosolyogva, integetve sétál fel a Jadran lépcsőjén. A vörös szőnyegen jár, mint egy hollywoodi sztár. Útközben pacsizik a rajongókkal, és eltűnik a színfalak mögött. Egy kis várakozás után bebocsátanak bennünket, és hanyatt-homlok elfoglaljuk a helyünket.
Rade Šerbedžija (fotó: Agárdi Gábor)
A színpadon megjelenik a zenekar, vagyis a Branko Bogunović (gitár), Marjan Krajna (harmonika) és Antun Stašić (hegedű) alkotta Zapadni kolodvor egy része. A szín jobb oldalán egy kockás terítős asztal borosüveggel és -poharakkal. És akkor belép a művész, a zenekar a húrok közé csap, és felcsendülnek a jól ismert slágerek, mint az Imam pjesmu za tebe, a Djevojka iz mog kraja vagy a Čekaj me. A sanzon szárnyán suhanunk, miközben az énekes egy teljesen más dimenzióba repít bennünket. A dalok között anekdotázik, és még azt is elmondja, hogy miért járt olyan régen Szabadkán. Azért, mert nem épült fel a színház. Nagyon közvetlen, többször is lesétál a színpadról, és a közönség soraiba lép. Jó szokása szerint még a borospoharat is kettétöri. Az est végén a közönség állva tapsolja vissza. Ráadásként elszavalja Arsen Dedić ismert versét, a Ne daj se Inest. A kitörő ováció után mosolyogva vonulunk el az éjszakába. Ismét egy remek estén vagyunk túl.
Branko Bogunović (fotó: Agárdi Gábor)