1997-ben az olasz Montichiari együtteséhez szerződött, majd az AEK Athén, a Trento, a Piacenza, a Vojvodina, a PAOK, a Panellinios, a Milonas és újra az AEK következett. Jelenleg a Spartak női csapatának menedzsere és a Spartak Sportegyesület elnöke. A válogatottban 275 alkalommal szerepelt, a 7-es számú mez elválaszthatatlan volt tőle. Az olimpiai játékokon egy aranyat és egy bronzot, a világbajnokságokon egy ezüstöt, az Európa-bajnokságokon pedig egy aranyat, egy ezüstöt és két bronzot nyert Kis-Jugoszlávia, majd Szerbia és Montenegró válogatottjának színeiben.

* Hány éves korodban kezdtél röplabdázni?

— Intenzívebben tizenöt éves koromban kezdtem röplabdával foglalkozni a Spartakban. Édesapám háromszoros jugoszláv bajnok volt diszkoszvetésben, így először az atlétika felé fordultam. Magasugrásban tehetségesnek tartottak, de a tengerparton megszerettem a röplabdát. A Porečben nyaraló idősebb olasz turisták, játékosok nem nagyon akarták, hogy beálljak a csapatba. Már akkor mondtam nekik, hogy egy nap még visszatérek. Évek múlva Olaszországban világligákon, Európa-bajnokságokon találkoztam velük, és mosolyogva elevenítettük fel a régi emlékeket. A Spartak ifjúsági csapatával Bihaćon, a jugoszláv serdülőbajnokságon a 2. helyen végeztünk, egy évre rá a juniorbajnokságon bronzérmesek lettünk.

* Mikor mutatkoztál be a Spartak felnőttcsapatában?

— 17 éves koromban kerültem át a felnőttcsapatba, és azonnal lehetőséget is kaptam. Akkori csapattársaim, a többi közt a sportszövetség jelenlegi főtitkára, Zoran Olajić vagy a közelmúltban elhunyt Zoran Kecman nagyon sokat segítettek, hogy átlendüljek a nehéz pillanatokon. Már 17 éves koromban átéltem Maribor, Strumica, Bihać forró talajú pályáinak hangulatát, és az ott gyűjtött tapasztalatokat később kamatoztattam. A Vojvodinába 1991-ben szerződtem, és ezzel egyidejűleg Újvidéken beiratkoztam a Műszaki Egyetem Gépész Szakára. Pályafutásom kezdetén nem gondoltam, hogy profi sportoló leszek. Az első évet teljesítettem, de a napi két edzés meg a válogatott-összetartások miatt nem tudtam túl sok időt szentelni az egyetemnek, így átiratkoztam a Szabadkai Műszaki Főiskolára, melyet be is fejeztem.

Szabó Attila felvétele

* A Vojvodinában töltött hat év mérlege ugyanennyi bajnoki cím, két kupagyőzelem és harmadik hely a BL-ben.

— Egy nagyon színvonalas klubhoz kerültem, ahol a gazdasági alapok is megfelelőek voltak. Az volt a szerencsém, hogy pályafutásom nagy részében kiváló emelőkkel, Grbićtyel, Kozićtyal, Petkovićtyal, Toffolival, Usakovval, játszhattam együtt. Mindig hosszú távon gondolkodtam, úgy voltam vele, nem baj, ha egy kicsit kevesebbet keresek, a lényeg, hogy jó csapatban legyek, és játsszak.

* Huszonöt évesen kerültél külföldre, első klubod az olasz Montichiari volt.

— Az olasz középcsapatnál az első évben a harmadik legjobb sáncoló voltam a ligában, majd 2000-ben, a Trento színeiben a liga legjobb sáncolója lettem. Az utolsó bajnoki meccsen az utolsó támadást leblokkoltam, és így előztem meg egy ponttal korábbi csapattársamat, Andrija Gerićet. Az AEK Athénnal bronzérmet nyertünk a KEK-ben, amit szurkolóink úgy ünnepeltek meg, mintha olimpiát nyertünk volna. 2000-ben kerültem Trentóba. Nehezen szántam rá magam erre a lépésre, de sportpályafutásom legnagyobb hibája lett volna, ha nem fogadom el az észak-olasz csapat ajánlatát. Az első évben a legjobb sáncoló voltam, Boškan pedig a legjobb nyitásfogadó a ligában, de a mezőny annyira kiegyenlített volt, hogy majdnem kiestünk. A Modena elleni utolsó bajnoki előtt a szurkolók egy nagy transzparensre kiírták, hogy Gyula, te mindig velünk maradsz! Piacenzában töltöttem az egyik legrosszabb idényemet. Több meghatározó játékosunk sérült volt, én sem játszhattam sokat a külföldiek korlátozott száma miatt. Tíz meccset vesztettünk zsinórban. Az elnök azt mondta, ha kiesünk, akkor az utolsó négy fizetést nem osztja ki, és bezárja a klubot. Nyomás alatt játszottunk, és az utolsó meccsen a trevisói Sisley ellen 3:2 arányban nyertünk. Visszajöttem a Vojvodinába, ahol az első évben a bajnokságot és a kupát, a másodikban a kupát nyertük meg. Utam a szaloniki PAOK-ba vezetett, majd a Panellinios, a Milonasz és újra az AEK következett. 2008-ban bekövetkezett a gazdasági válság, akkor harminchét éves voltam, és úgy döntöttem, abbahagyom a játékot.

* A válogatott színeiben hét érmet szereztél. Az elsőt 1995-ben az athéni Eb-n.

— A szankciók feloldása utáni első selejtező meccsünkön Koppenhágában 3:1-re nyertünk, majd egy hónap múlva Banjicán, telt ház előtt — ami nagy szó volt akkoriban — fogadtuk a skandinávokat. Sorozatban nyertük a meccseket, és az emberek megszerettek bennünket. A spanyolországi vendégszereplésen mint a legfiatalabb játékos nem gondoltam volna, hogy játszani fogok. Tanasković azonban gyomorbántalmakra panaszkodott, ezért Zoran Gajić szövetségi kapitány az elveszített első játszma után engem és Vujevićet küldött a pályára. Megfordítottuk a meccset, és 3:2 arányban nyertünk. A svédek elleni utolsó mérkőzés előtt már bebiztosítottuk az Eb-n való részvételt, ám az újvidéki sport- és üzletközpontban mégis 10 000 néző buzdított bennünket. A kontinenstornával kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaink. Amikor a hollandok elleni első mérkőzésünkön az első játszmát 15:0-ra elvesztettük, akkor édesanyám azt mondta, semmi baj, az a fontos, hogy itt vagyunk az Eb-n. Eljutottunk az elődöntőig, ahol a példaképemet, az olasz Gardinit egy akcióban lesáncoltam. Miután a bolgárok elleni győzelem után bronzéremmel a nyakunkban értünk haza, levettem az olasz játékos poszterét a falról.

* 1996-ban, huszonnégy évesen életed első olimpiáján vettél részt, és a jugoszláv röplabda első olimpiai érmét szereztétek meg.

— Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer az olimpián fogok játszani. Az oroszok elleni bronzmeccsen Gajić húzott egy merészet, Batez helyett Đurićot tette a kezdőbe. Bemelegítéskor az utolsó versenyén szereplő Žarko Petrović odajött hozzám, elnézést kért, és azt mondta, tudja, hogy nekem kellene kezdenem. Azt válaszoltam neki, hogy minden rendben van, csak nyerjük meg az érmet. Végül sikerült megszereznünk a bronzot.

* A hollandiai Eb ezüstérme után a vb-n is ezüstérmet nyertetek.

— Ez volt a legjobb tornám. Végigvertük a mezőnyt, viszont a döntőben nem bírtunk az olaszokkal. Velük kapcsolatban a dopping is felmerült, mivel két játékosuknak a megengedettnél magasabb volt a tesztoszteronszintje. Akkoriban a klubomban két olasz válogatott játékos is csapattársam volt. Ők a klubban nagy pezsgőt kaptak, én egy kicsit, melyre az volt ráírva, hogy elnézést, lesz még alkalmad...

* Egy évvel később az Eb-n újabb bronzérmet gyűjtöttetek be, majd következett a 2000. évi olimpia Sydney-ben.

— Ez volt az első verseny, amelyre úgy mentünk ki, hogy elsők akarunk lenni. Két hétig a Kopaonikon edzőtáboroztunk, erős felkészülési meccseket játszottunk, két héttel a rajt előtt már Ausztráliában voltunk. Az első két meccset, az oroszok és az olaszok ellenit elveszítettük, és rengeteg bírálatot kaptunk emiatt. Nekünk ez pluszmotiváció volt, három meccset nyertünk, majd a negyeddöntőben egy nagyon szoros meccsen Hollandiát is felülmúltuk. Akkor már tudtuk, hogy senki sem állíthat meg bennünket. Az elődöntőben az olaszoknak, a döntőben pedig az oroszoknak vágtunk vissza. Létezik egy íratlan szabály, mely szerint ugyanattól a csapattól nem kaphatsz ki kétszer egyazon versenyen. Az oroszok a huszadik pont után minden labdát elhibáztak, mi pontosak voltunk, és 70 perc alatt megnyertük a döntőt. A meccs után már este nyolckor indult haza a gépünk, így a záróünnepség tiszteletére rendezett tűzijátékot már csak a gépből láttuk.

* A 2001. évi Eb-arany után 2002-ben nem sikerült érmet szerezni a világbajnokságon.

— Ekkor már nem Zoran Gajić volt a szövetségi kapitány, az új edzőhöz pedig hozzá kellett szokni. Az elődöntőig meg sem izzadtunk, ott azonban a brazilok legyőztek bennünket. A franciák elleni bronzmeccsen nem voltunk túlságosan motiváltak, úgy voltunk vele, hogy nekünk a harmadik hely nem olyan fontos. Ez azonban nagy hiba volt, mert ezt a bronzot még megnyerhettük volna. Lehetett érezni, hogy a csapat túl van a zeniten. Az utolsó válogatottmérkőzésemet a 2004. évi athéni olimpián játszottam az oroszok ellen. Érdekes, hogy az első válogatottmeccsemet 1996-ban az Atlanta melletti Athénben játszottam az oroszok ellen, és az utolsót is az oroszok ellen, de ezúttal a görögországi Athénban.

* Mihez kezdtél az aktív játéktól való visszavonulás után?

— Nem könnyű, amikor huszon-egynéhány évig csinálsz valamit, és ennek egy napon vége szakad. De gyorsan túltettem magam rajta. Előbb a Spartak férficsapatának munkájába kapcsolódtam be, majd a női csapatéba, utóbbinál jelenleg csapatmenedzser vagyok, valamint elvállaltam a Spartak Sportegyesület elnöki tisztségét is. Próbálok minél többet sportolni. Ötéves korom óta újból sílécre álltam, kerékpárt vásároltam, emellett sokat teniszezem. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg sporttal kapcsolatos funkciót vállalok, mivel jól beszélek néhány nyelvet. Magyarországon a női röplabda fellendülőben van, viszont ha ott dolgozom, akkor ott is kellene élnem.

* Mit üzensz az olvasóknak?

— Mindenkinek boldog új évet és sok szerencsét kívánok! Csak remélni tudom, hogy a 2016. év jobb lesz, mint amilyen az idei volt.

Kattintson az alábbi képre, és olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Tibor