home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A sajtószabadság költői fogalom
Tóth Lívia
2005.03.16.
LX. évf. 11. szám
A sajtószabadság költői fogalom

Ótos András fotójaAz idén Léphaft Pál, a Magyar Szó karikaturistája, újságírója, a napilap Grimasz című szatirikus mellékletének szerkesztője kapta meg a Napleány Délvidéki Magyar Újságírói Díjat. A kitüntetett dolgozott az Újvidéki Televízióban és a Naplóban is, több kötete látott napvilág...

Ótos András fotója

Az idén Léphaft Pál, a Magyar Szó karikaturistája, újságírója, a napilap Grimasz című szatirikus mellékletének szerkesztője kapta meg a Napleány Délvidéki Magyar Újságírói Díjat. A kitüntetett dolgozott az Újvidéki Televízióban és a Naplóban is, több kötete látott napvilágot: Ping pong (Szeles Károllyal), Más-világ, Kép-mások és a Végvári panoptikum Keszég Károllyal közösen, a Telepi Rádió nevű politikai kabaré egyik alapítója, munkái rendszeresen megjelennek a magyarországi lapokban is. Az önálló kiállításainak és a díjainak a felsorolásától helyszűke miatt most eltekintünk. Léphaft Pállal mindig nagyon szívesen találkozom, de úgy érzem, ezt az interjút mégis másnak kellett volna elkészítenie, mert mi túlságosan is jól ismerjük egymás véleményét. A Magyar Szó székházában, a negyedik emeleti ülésteremben állapodtunk meg egy hatalmas Maurits-festmény alatt, amelyet Léphaft Pál azonnal igazgatni kezdett, mert szerinte ferdén állt a falon. Ez az igényesség jellemzi a rajzait is. Nála minden részlet a helyén van, és ez elmélyülést meg sok időt igényel. A szerkesztők részéről pedig végtelen türelmet. Amiről szintén lehetne beszélni, de most a sajtószabadság a témánk.
- A sajtószabadság költői fogalom, mert nem létezik hely és időmeghatározás nélkül. Mindig a hely, az idő és a kor az, amely igazi arcot ad a sajtószabadságnak és az igazságnak. Mást értünk sajtószabadság alatt a diktatúrában és mást egy olyan világban, ahol elméletileg mindent szabad, de aztán kiderül, hogy mégse. Az újságíró, ez a különös teremtmény, mindig oppozícióban van. Fentről kell szemlélnie az eseményeket, de ugyanakkor a kulcslyukon is kukkol, azon keresztül mindig többet látni, mert más perspektívából nézi azt, ami bent történik. Sajtószabadság az is, ha leadok egy rajzot, de egy közvetítő segédmunkás felhívja a főszerkesztőt, és közli vele, hogy az nem mehet, mert sértő. Az illető főszerkesztő pedig kitiltja a karikatúrát az újságból. Akit az imént említettem, már nem főszerkesztő, lefelé bukott. A másik főszerkesztő, aki felfelé bukott, ránézett a rajzra, és megtalálta a rejtett információt. Nem véletlenül, bizonyára máshonnan is tudta. De a sajtószabadsághoz tartozik az is, hogy amikor megmutatom a rajzot, a szerkesztő nézi, és azt mondja, lát, amit lát, de keresi azt, amit nem lát. Ez bizonyos távlatból, amikor az ember visszaemlékezik, már megmosolyogtató. De az adott pillanatban mindig fájó, ha az újságíró az egyéni meggyőződése ellenére sem közölhet valamit.
* Minden téma közölhető és megrajzolható?
- Ennek a jóindulattal 300 ezres népességnek, amely itt a Vajdaságban, a Délvidéken él, vannak kimondott és kimondatlan céljai. A kimondottakat a politikusok hangoztatják, a kimondatlanok azok, amelyeket mindannyian tudunk. Ezek azok, amelyek meghatározzák, hogy ebben az irányban haladva mi az, amit publikusnak találunk, mit közöljünk és mit ne. Minden hír közölhető, az is, amely a kis közösségünk belső ügye, és nagyon fontos volna megtárgyalni, mert provincia vagyunk és provinciálisak vagyunk, ugyanakkor azonban a többségi nemzet kezében van egy nagyon érdekes adu, amelynek tapsol, hogy nem is kell szólnia, elintézzük mi egymást magunk között. Ez az, ami engem a leginkább irritál, amikor meg kell rajzolnom valamit. Ha a szatíra, a karikatúra eszköz és fegyver a kezemben, akkor az a bizonyos szabadság rám van bízva. Természetesen mindenkit ki lehet belezni, csak az a kérdés, hogy kell-e vagy nem, szolgálja-e azt a célt, ami miatt mi újságot csinálunk. Az újságíró, a karikaturista naponta felteszi magának a kérdést, hogy ezt most hogyan írjuk meg. Jelentessük meg azt, hogy a mi kis fatornyos hazánkban, itt a Délvidéken a politikusaink, a közéleti személyiségeink, tisztelet a kivételnek, provinciálisak a viselkedésükben, a telhetetlenségükben, a megnyilvánulásaikban. Ugyanez mondható el az újságírói társadalomról is. Ezt írjuk meg? Természetesen meg kellene írni, hogy egészségesebben tudjunk reggel fölébredni és tükörbe nézni. Az újságíró az egész valójával, az arcával, a múltjával és a jelenével áll ki, amikor aláírja a nevét. Ennek ellenére nagyon sokan bírálják a munkánkat, igazgatnak bennünket, sőt irányítanak olyanok, akik a háttérben vannak, akiknek a neve nem jelenik meg nyilvánosan, akik nem vallanak színt. Ez az újságíró-társadalom ebben a kvázi demokráciában a méltóságában megalázva létezik. Ki kell mondani, hogy a rendszerváltozástól mást reméltünk. Lehet gumibottal, gumilövedékkel, vízágyúval és lehet sokkal perfidebb, elegánsabb módon is félretenni embereket. Vagy a kiéheztetés technikájával, alacsony fizetéssel a személyt olyan helyzetbe hozni, hogy feladja az elveit.
* Talán csak nem tartod túlzásnak a politika és a politikusok hatását a sajtóra?
- A politikus soha sincs megelégedve azzal, hogy egy újságban hányszor jelenik meg a képe. Mindig többet szeretne. A politika művelése - mint szakma - magában foglalja a kétszínűséget, azt a bizonyos bizánci doktrínát, hogy egyet gondolok, mást mondok, és egy harmadikat cselekszek. Ha az újságíró profi és becsületes, akkor nem írhatja meg kétszer egymás után a valótlant. Pedig nálunk ez is megtörténik. Csak annak örülök, hogy az időjárásrovatot nem a politikusaink szerkesztik. Mert ők mondják meg, mikor süt a nap, mikor esik az eső. Igen, ez nevetséges, de a valóság is nevetséges. A karikaturistának éppen azért nehéz a dolga, mert maga a politika és az élet olyan nevetséges és elferdült képet tud produkálni, hogy nem lehet utolérni. Mert nem elég csak tükrözni a valóságot, a profi ennél többre törekszik. Nálunk az újságírásban ki kell elégíteni a nem túl igényes közízlést és a saját mércénket, ami legtöbbször igényesebb. Ennek a kettőnek a szerencsés társítása adja a minőséget, a színvonalat, de éppen ezért a piacról nem lehet megélni. Ez már nem a kérdésedhez tartozik (vagy mégis?), de vallom, hogy a profizmusnak kellene az egyetlen mércének lennie. Azért is mondom, hogy provincia vagyunk, mert kevés a profi ezen a kis területen. Nem tudunk annyit kitermelni, hogy válogathassunk, de az is biztos, hogy vannak jó tollforgatóink, karikaturistáink, közíróink. Egyébként mindig a szerkesztő a hibás, hiszen a cikket háromszor is vissza lehet adni. De csak akkor, ha van másik írás a keze ügyében és van ideje. De a legtöbbször, sajnos, egyik sincs. Igényt csak úgy tudsz támasztani, ha veled szemben egy olyan ember áll, akinek van munkakultúrája, olyan, amilyet otthonról hozott. Akkor megbízhatsz az ő személyes mércéiben. Ma viszont a lapjainkban, de a rádióban és a tévében is nagyon sok a dilettáns munka. Ha én jó karikatúrát rajzolok, azzal Pesten is, vagy más nyelvterületen is tudok érvényesülni. A jó munkához viszont először, másodszor és harmadszor is nagyon sok idő kell. Az újságíró azért újságíró, és azért profi, mert egy kicsit bolond, egy kicsit sérült, mert azt hiszi, nagyon fontos az, amit csinál, és igyekszik rendbe tenni, mielőtt aláírná.
* Tudjuk, hogy nemcsak a szó, hanem a kép is veszélyes fegyver. Azt mondtad, nem szükséges megkérdezni, mégis: mit jelent neked ez a díj?
- Megboldogult Sziveri Jancsi barátunkkal készítettem még tévés koromban egy interjút. Ő mondta a Sinkó-díjról, hogy nem baj, úgyis mindannyian sorra kerülünk. Ha én most ezt a mondatot megismétlem, akkor egyesek úgy gondolhatják, hogy nemcsak ezt a díjat degradálom, hanem a többit is, ami a kis közösségünkben létezik. Pedig az igazság az, hogy kevesen vagyunk, és azok, akik profi munkát végeznek, még kevesebben vannak. Köszönöm a bizalmat, de akik megérdemlik, azok bizonyára mind sorra kerülnek. Szeretném javasolni a jelenlegi kuratóriumnak, hogy a jövőben a döntésbe vonja be a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületét is. Ha a sajtószabadságról van szó és erről a mi kis népességünkről, én állítom, hogy az első ilyen díjat megboldogult Keszég Karcsi barátunknak kellett volna kapnia, ezért én neki ajánlom ezt.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..