— Jólesne, ha megértené, hogy számomra ez a beszélgetés nem csevegés, nem is vallomás, mert nincs mit bevallanom, inkább egy régi kívánság — mondja csöndesen. — Szeretnék egy kicsit megnyugodni, gyógyír volna a szívemnek, ha valaki elhinné, hogy semmiről sem tehetek, de mindennek aktív résztvevője vagyok, és lassan rögeszmémmé vált, hogy csak én oldhatom meg a helyzetet. Tudom, anyámat kellene okolnom, de neki sem volt pártfogója akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna erre. Az idős, beteg, özvegy nagymamája nevelte fel, mert amikor anyám hatéves korában elveszítette az anyját, csak ő vállalta. És annyit tett érte, amennyire az erejéből, anyagi lehetőségeiből telt. Ez pedig nem volt sok. Amikor ő is meghalt, anyám még nem volt nagykorú. A falusi szomszédok segítettek a temetés lebonyolításában, utána anyám teljesen egyedül maradt az egyszobás, kis, vert falú házban. A szakiskola harmadik osztályába járt, de a nagymamája halála után nem folytatta, mert nem volt rá pénze. A falu buszmegállójában volt egy kis büfé, ott kezdett dolgozni, és lassan megtanulta, hogy az életét magának kell irányítania, méghozzá önerőből.

A falu közvetlen közelében volt egy hatalmas árok, mely kora tavasszal megtelt vízzel, nyáron kiszáradt, a medrében levő agyagos földből pedig a helybeliek meg a messzebbről jövők jó minőségű vályogot vertek. Többek között egy roma család is — a szülők két fiukkal —, mely több mint egy hónapig élt a faluban. Anyám terhes maradt az idősebb fiútól, és amikor elmentek, mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Így születtem meg — apám sosem volt, sem igazi vezetéknevem, mert anyámét kaptam. A faluban senki sem botránkozott meg a történteken, de segíteni akaró sem akadt, mindenki elfogadta, hogy anyám igazából senkihez sem tartozik. Mire iskolába kezdtem járni, már nem voltunk annyira ágrólszakadtak, mert anyám a kocsmai kiszolgálás mellett otthon fodrászként is dolgozott. Jól megvoltunk egymással, de tízéves koromban megismerkedett egy nagykereskedővel, aki a környező tanyákon szerezte be a piaci árut. Nagyon féltem tőle, mert hangoskodó, durva ember volt, ő pedig látni sem bírt, cígónak szólított, mert a bőröm színét apámtól örököltem. Történt egy alkalommal, hogy a helyi buszmegállóban kizsebeltek egy idős asszonyt, elvették a pénztárcáját. Anyám élettársa elkezdte híresztelni, hogy biztosan én tettem, hiszen az ereimben tolvajvér csörgedez. Egy este, amikor ittasan jött haza, kioldotta a nadrágszíját, és ütni kezdett. Anyám kiszabadított, ám akkor őt kezdte ész nélkül verni, én pedig ordítva szaladtam a szomszédba segítségért, de senki sem mert beavatkozni. Ezután megszaporodtak a zsebmetszések, nálunk pedig egyre vadabbak lettek az ütlegelések. Ma sem tudom megmondani, hogyan merült fel bennem a gyanú, hogy ő a zsebmetsző, de szinte eszelősen kezdtem kutatni, ki követi el a lopásokat. Igaz, sosem sikerült tetten érnem, de biztosra vettem, ő az elkövető. Néhány évig tartott a kálváriánk, anyám nem merte elzavarni, mert azzal fenyegette, hogy engem is magával visz, és megfojt. Tizenhét éves voltam, amikor egy este, hazaérve az iskolából azt láttam, hogy már otthon van, az udvarban ott állt az ütött-kopott kamionja. Gondolkodás nélkül szétnéztem a járműben, és az ülés alatt egy fémdobozt találtam, mely be volt zárva. Az udvar végében levő üres ólba bújtam, és felfeszítve a dobozt rengeteg dokumentumot, pénzt, fényképet találtam. A dokumentumokon ismerős nevek is szerepeltek — azoké, akiket kizsebeltek. A falusiak már nem beszéltek anyámmal, a korombeliek nagy ívben elkerültek, mert a mostohám miatt mindenki meg volt győződve arról, hogy a cígó a zsebes. Úgy éreztem, megfulladok az izgalomtól, beosontam a házba, és anyámat szinte kirángattam onnan. Megmutattam, mit találtam, és kértem, menjünk a rendőrökért. Anyám azt mondta, várjuk meg a reggelt, fényes nappal talán nem mer agyonütni bennünket. Átmentünk a szomszédba, és kértük, engedjék meg, hogy reggelig meghúzzuk magunkat a pajtájukban. Ám reggel, amikor szóltunk a rendőröknek, a mostohámnak már hűlt helye volt. Vagy megérezte a veszélyt, vagy hajnalban, amikor bevásárolni indult, meglátta, hogy a doboz nincs a helyén. Azóta tíz év telt el, de időnként még most is küld fenyegető üzenetet, levelet. Nem fogták el, és nem is jött többé a vidékünkre. Már két éve nős vagyok, a falu ismét „befogadott”. De nekem még mindig rögeszmém a pasas, meg vagyok győződve arról, hogy más is van a számláján, nem csak a zsebmetszés. Remélem, sosem vesz magának annyi bátorságot, hogy ismét felénk jöjjön. Én pedig remélem, anélkül fedem fel a titkát, hogy a családomnak bántódása esne.

A nyitókép illusztráció (Depositphotos.com)