A félelmet inkább érzésként határozhatjuk meg, az érzés pedig az érzelem elengedhetetlen része. Mivel azonban testi reakciókkal is jár, az érzelmek közé is sorolhatjuk. Ettől eltérően, a szorongás egy belsővé vált érzelem, amely egy belsőleg érzékelt fenyegetettségből keletkezik, melyet egy külső inger idézett elő. De a szorongásnak nincs konkrét és tudatos tárgya, és így nem is vagyunk képesek csökkenteni ezt a kellemetlen élményt. Sőt, a félelem fóbia is lehet -- tartósan fennálló, kóros -- konkrét tárgyaktól, helyzetektől.

Paul Ekman szerint a félelem a hat alapérzelem közé sorolható, a boldogság, szomorúság, meglepettség, harag és az undor mellett. Az ősi perzsa meghatározás szerint a félelem reakció arra, ami az embert az ismeretlenhez fűzi.

Olyanról is hallunk, hogy valaki szeret borzongani, például a horrorfilmek kedvelői. Felmerül tehát a kérdés: a félelemérzet lehet egyúttal élvezet is? Amikor félünk, szervezetünkben adrenalin szabadul fel, melynek hatására felpörgünk, miközben pedig megnyugszunk, endorfint — hétköznapi nevén boldogsághormon — termelünk. Ezek adják az elegendő energiát, miközben a fájdalmat távol tartják. Ám a szakemberek véleménye szerint, a halállal való dacolás érzése inkább az életben maradás érzését kölcsönzi ilyenkor az ingerkeresőnek. Hiszen, ha egy biztonságos helyzetben lép fel a rettegés, általa pedig megnövekedik az adrenalintermelés, energiabombának érezhetjük magunkat. Ilyenkor oldódik a szorongásunk, és ez alkalmat adhat arra, hogy szembe tudjunk nézni a félelmeinkkel. Természetesen annak, hogy valaki jobban, vagy kevésbé keresi az izgalmat, jelentős neurológiai, egész pontosan a neurotranszmitterekhez kapcsolódó alapja van.

A félelem okai oly sokfélék, hogy gyakran az, ami az egyik emberben látszólag nyomot sem hagy, egy másik életét folyamatosan megkeseríti. Ennek fő oka nem magában a helyzetben, hanem mindig az egyénben keresendő.

A legelső lelki traumáról — vagyis amikor a magzati létet elhagyva megszűnik az addig oly kellemes szimbiotikus viszony az édesanyával — senkinek sincs tudatos emléke. A 3--6 hónapos gyereknél már megjelenik a szeparációs szorongás — az ezoterikusok úgy tartják, hogy ez az időszak a gyermek és az anya aurájának kettéválása. És valóban, kivétel nélkül mindannyiunkban megjelenik az egyedülléttől, az elhagyatottságtól való rettegés. A szufik erre megoldásként a magányt kínálják, vagyis a félelem tárgyának valós megélését.

A leggyakoribbak közé tartozik a haláltól, fájdalomtól, börtöntől, társadalmi visszautasítástól, szegénységtől, magánytól, sötétségtől, magasságtól, zárt helyektől, rovaroktól vagy éppen a terrorizmustól (ez utóbbi az elmúlt évtized terméke, és főleg amerikai fiatalok körében terjedt el) való rettegés.

Terápiás kezelés esetén fontos megérteni a félelem eredetét. Erre több módszer is létezik: neurológiai vizsgálat a testi reakciók alapján, illetve a mentális állapot analizálása.

A leghasznosabb megoldási módszerek közé sorolhatjuk az olyan meditatív gyakorlatokat, amelyekkel meg lehet változtatni az állandó gondolatgyártási folyamatot. Hisz a félelem valós megélése alatt olyan téves gondolati rendszerek alakulnak ki, amelyek tovább generalizálódnak. Erre jó példa a kis Albert eseteként ismertté vált korai kutatás — melyet napjainkban már betiltanának —, amely során a gyermekre ráijesztettek (a patkány látványához erős, kellemetlen zajt társítottak), és csakhamar kiderült, hogy más, a patkányra emlékeztető állatoktól is félni kezdett.

Persze az, hogy mennyire vagyunk cselekvőképesek, mennyire tudjuk az adott helyzetet „megfogni”, az attól is függ, milyen fizikai állapotban vagyunk. A gyermekeknek sokat segíthetnek szorongásaik leküzdésében a mesék, hiszen ezekben a félelmeknek konkrét tárgyuk van, például egy szörny, melyet később a bátor vitéz legyőz. A mese cselekménye, a küzdelem és a megnyugtató befejezés keretet ad az egyébként szabadon lebegő és kiszámíthatatlan veszélynek, és azt az érzést kelti, hogy a kontroll a kezünkben van — vagyis legyőzhető a gonosz. Ezért — ahogy a mondás is tartja —, lehet, jobb félni, mint megijedni, mert a félelemben legalább megvan a kiszámíthatóság és az aktív cselekvés lehetősége. 

A bátorság révén lehetővé válik, hogy megtegyük azt, amire valóban vágyunk, ráadásul a bátorság tanulható és fejleszthető is. Ahhoz, hogy legyőzhessük félelmeinket, vállalnunk kell a kudarc és a kritika kockázatát — ez önbecsülés kérdése is. A szembenézésről tudni kell, hogy minél gyakrabban tesszük ki magunkat kellemetlen szituációknak, annál kezelhetőbbé válhatnak félelmeink, sőt, akár végleg el is tűnhetnek. A sikeres módszerek közé sorolhatjuk az egyre elterjedtebb és ismertebb mindfullness meditációt, amely arra ösztönöz, hogy szenteljünk figyelmet a gyakorlat közben megjelenő gondolatoknak, fogadjuk el azokat ítéletmentesen, ám ne maradjanak a figyelmünk középpontjába. S közben, ha olyan dolgokat teszünk, melyektől egyébként félünk, megnő az önbecsülésünk is. 

A nyitókép illusztráció: Flickr.com