Kenyereden nőttem fel legénynek, gyermekkori házam, s most elvesztettelek, elraboltak, leromboltak, megsemmisítettek, engem földönfutóvá tettek. Mert te voltál az otthonom. Hiába az új ház bent a faluban, álmomban még most is te jössz, te vigasztalsz, te emlékeztetsz régi eseményekre, régen elmúlt gyermekkoromra. Az élet értelmét kereső legényecske voltam, te pedig elláttál jótanáccsal, jó példával, türelemre tanítottál.

Te voltál, akihez mindig hazatérhettem, befogadtál, ahol békés estéket tölthettem, és nyugodalmas éjszakákat. Felejthetetlenek maradtak a tavaszi esték a csodálatos békakuruttyolással, a nyári napok, mikor a meleg elől menekülve hűvös falaid között aludtam. Talán a legszebbek voltak az őszi esték, mikor termésbetakarítástól holtfáradtan, de boldogan bújtam libatollas dunyhám alá. A téli esték is csodálatosak voltak. Történeteket, meséket hallgatva ültük körül a jó kemencét, amely nemcsak a kellemes meleget ontotta, hanem szájából hol kenyér, hol rétes vagy tepsibe sült étel került az asztalra.

Egy kora őszi emlék még dereng a szívemben. Ágairól elváló leveleket búcsúztatott a nagy eperfa az udvarunkban. Egy szempillantásig megállott a szél, hadd élvezze ő is ezt a csodálatos látványt.

A nap utolsó pillantásával még látta ezt a jelenetet, mert éppen készült, hogy csókot adjon a földnek, nyugodalmas éjszakát kívánjon, és reggel újra visszatérjen.

Én az eresz alatt ültem, és hallgattam a csendességet.

A csillagok egyre világosabbak lettek, és elégedetten, boldogan nyitották rám szemeiket, tudva, hogy vigyázok rájuk, nehogy egy szerelmes és huncut legény akár egyet is lehozzon kedvesének. Később feljött a hold, teljes nagyságában ragyogott, írást lehetett volna olvasni világánál.

Utána nagyot fordult a világ kereke!

Tanyai házunk először meghajtotta a fejét, utána térdre rogyott, majd a dereka és a háta is beszakadt, és romhalmaz lett belőle.

Pedig valamikor mennyire tiszta, rendezett, példás ház volt! Nem is lehetett látni ilyet a környéken! Virágzó élet volt a tanyánkon. Béke és szeretet uralkodott azon a talpalatnyi helyen. Négy-öt nemzedék csecsemői először sírtak fel a tisztaszobában, és ugyanannyi nemzedék idősei adták vissza lelküket a Teremtőnek ugyanitt.

Mennyien és mennyire várták buzgó fohászok között, hogy papjuk megérkezzen Törökkanizsáról, és ajkáról hallják a bátorító, vigasztaló Igét!

Közben megjöttek a munkagépek, legyalulták, elsimították a házunk helyét, és azóta már régen gabona terem a tisztaszoba helyén is.

Utána még egy nagyot fordult a világ kereke!

Fotó: Szerda Zsófi

Én ötödik szolgálati helyemen törekszem élni, amit hirdetek, de kétes eredménnyel. Évtizedek során a nadrágom szárára sok bojtorján ragadt, végre le kell ráznom őket, de hogyan? Nehéz megszabadulni a bojtorjántól. Olyan, mint a rossz szokás, a bűn, a függőség, mindenáron tapad az emberhez, nem akar megválni tőle.

De bennem mégis egyre nő a remény! Mert napról napra szívemben hangosabb a kedves madaram dala. Jönnek útépítők, akik utat építenek ember és ember szíve között. Szenvedéseim könny- és izzadságcseppjeit láthatatlan, de szorgos angyalkezek elveszni nem hagyják, mert belőlük gyöngyszemet préselnek.

És látom, hogy diadalmenet indul el erről a néhai tanyahelyről, madaram dalát énekelve, emberi szíveket összefonva, tömjén helyett a préselt gyöngyöket viszik az áldozati oltárra, míg fülemben visszhangzik ennek a tanyai népnek a csendes és buzgó imája.

Törökkanizsa, 2024 áprilisa

Fotó Tóth Lívia