Már régóta a viccek témája, hogy a balkáni nép mennyire szeret pereskedni. Hogy mi, magyarok mennyire vagyunk ilyen értelemben része a Balkánnak, erről mesél az alig harmincéves férfi, aki nemrég szabadult a börtönből. Különösnek tűnt, hogy egy ilyen korú fiatalember a viseltes dolgairól akar beszélgetni, de szerinte a legjobb szándék vezérli: tükröt akar tartani elénk, nézzünk bele, és ismerjük el, hatása alá kerültünk-e az idők folyamán egy rossz emberi szokásnak.
— Nagyon őszinte leszek, mert őszinte szándék is vezérelt magához — mondja komolyan András. — Akár a teljes nevemet is megírhatná, de azt hiszem, arra semmi szükség, mert az olvasó biztosan ráismer a szomszédjára, ismerősére, talán saját magára is. Tudom, hogy én nem vagyok egy tipikus alanya a rovatnak, mert fiatalabb koromban mindent elkövettem, hogy hírhedt legyek. Csonka családban nevelkedtem. Az anyám ötéves koromban meghalt. Eleinte nagyon hiányzott, de ahogy múlt az idő, apám jószerével csak éjjel volt otthon, én meg éltem a magam kis életét, ahogy tudtam. Anyám szülei már elhunytak, apámnak élt még az anyja valahol a román határ mentén Bánátban. Vele alig tartottuk a kapcsolatot. Iskolába indultam, amikor apám új asszonyt hozott a házhoz. Egy olyan se hideg, se meleg teremtés volt a mostohám, akit mamának kellett szólítanom, és aki gondoskodott arról, hogy tiszta ruhában menjek iskolába, és mindennap főtt ételt egyek. Ebben ki is merült a nevelés. Hamarosan megszületett a húgom, és utána én már lekerültem a napirendről. Azt nagyon fájlaltam, hogy apámnak is fontosabb volt a kis pisis, mint én. Eleinte igyekeztem elfogadni az új helyzetet, de sehogyan sem találtam meg a módját, hogyan vonjam magamra apámék figyelmét.
Idővel a beszélgetések, tanácsadás helyett apám csak akkor beszélt velem, ha a mama panaszkodott rám, és meg kellett kapnom a lelkiduma-adagomat vagy esetleg a nadrágszíj csatos részét. Nem is volt nehéz megtalálni az utat, mely olyan irányba vitt, hogy majdnem állandóan a figyelem középpontjában voltam. Már nyolcadikos koromban négy osztálytársammal trafikokat törtünk fel, este a városban táskákat loptunk a nők válláról, a buszokban „zsebeskedtünk”, amit külön gyakoroltunk a rejtekhelyünkön. Most visszagondolva ezekre az évekre én igazából nem is voltam elégedett, boldog, mert amikor a rendőrök bevittek, rendszerint jól el is látták a bajunkat, és utána még otthon is megkaptam, ami járt. Azzal mentegettem magam, hogy nem szeretnek ugyan, de kénytelenek velem törődni — és ez már elégtétel volt.
A szakközépiskola befejezése után úgy éreztem, ideje valamit kezdenem önmagammal. Talán erőltetetten hangzik, de én valóban megcsömörlöttem a vagánykodástól. Emberré akartam válni, és tudtam, hogy ehhez alaposan meg kell változnom — viszont azt is tudtam, hogy az embert sokáig kísértheti a múltja. Megkaptam a magyar állampolgárságot, és Ausztriába mentem munkát keresni. Vasszakmám van, azt hittem, kapkodni fognak utánam, de nem így történt. A konyhai segédmunkási fizetésből nem nagyon vagdalózhattam, hát a már régóta kint levő hazafiaktól kaptam tanácsot, hogy vegyek el egy osztrák nőt, elég sok előnyöm származhat belőle. Valahogy összegyűjtöttem az 5000 eurót, mert ennyi az ára az érdekházasságnak. Úgy beszéltük meg a lánnyal, ha én révbe érek, elválunk, és utána mindenki megy a maga útján. Három év után szétmentünk, ő visszaadta a házasságunk „árát”, és én hazajöttem. Nem mentem apámékhoz, de a faluban vettem ki egy szobát, és ott telepedtem le. Igaz, a falubeliek még mindig gyanúsnak tartottak, de én nem foglalkoztam ezzel. Munkát találtam egy magáncégnél, s elhatároztam, hogy megnősülök. Találtam is egy lányt, akinek őszintén beszéltem az életemről. És ő elfogadott. Terveztük az esküvőt.
Egy éjjel, amikor a délutáni váltásból hazafelé tartottam, megláttam, hogy az utca elején ég egy ház. Már tömeg is volt, rohangáltak az emberek a tűzoltókra várva. Én javasoltam, hogy hordjunk ki a házból mindent, amit mozgatni tudunk, hogy ne váljon a tűz martalékává. Rengeteg holmit mentettünk meg így, végül pedig a tűzoltók megfékezték a lángokat. Néhány nap múlva a leendő feleségemmel megvettük az autót, melyet már régen kinéztünk magunknak, és melyre a pénzt még kintről hoztam. Amikor a kocsival megjelentünk az utcában, a szomszéd, akinek a háza égett, azonnal feljelentett. Azzal vádolt, hogy a tűzeset alkalmával kivittem egy dobozt, melyben 10 000 euró volt. Mivel én is segítettem a tárgyak kimentésében, és rossz a megítélésem, gondolta, csakis én lophattam el. Ráadásul azonnal a tűzeset után vettem meg az autót! Hiába volt minden, a papírok a válásról, a pénzről, az akkori havi keresetemről, a bíróság hat hónap börtönre ítélt, és azt az utolsó napig ki is töltöttem. Tudja, sosem fogom elfelejteni a szomszéd győzedelmes tekintetét, amikor a bíró kimondta az ítéletet. Benne volt minden, amiről ő azt hiszi, hogy megérdemeltem. Mindenért, nem csak az ő állítólagosan eltűnt pénzéért.
