Hajnalban megszólalt a rádió.

Akármilyen forró volt is a nyár, a hajnal, a kora reggel mindig borzongatóan hűs volt. Olyankor áthallatszott az udvaron, ahogyan a nyitott konyhaablakon át — azoknak az estéről maradt edényeknek a csörömpölése mellett, amelyeket a mosogatószer habja vidám, fehér takaróval vont be a műanyag vájlingban — szólt a rádió. A dallamok úsztak a reggelben, ahogyan a vacsorára fogyasztott paradicsom leve a finom, fehér kistányéron. A kistányér a lila vájlingban landolt, a dallamok meg áteveztek az udvaron, át a kiszáradt, sárgára szikkadt fű fölött, a lihegő kutya szimatoló orra fölött, és beiramodtak az éjszakai forróságot alig-alig túlélő, de a hajnalban fellélegző ház falai közé.

Nagyon hajnalban nyitották ki az ablakokat. Három-fél négy tájban. Néhány fiatal hangosan kotkodácsolva, röfögve haladt az utcán, lépéseik imbolygóak, kedvük vidám volt. A távolban sípolt egy mozdony, majd lassan vontatni kezdte terhét, a vagonokat, sokan azt mesélték, csak fel-alá, fel-alá a vagongyár és a gubógyár között, a vasutasok szórakoztatására.

Szólt a rádió.

A vasutasok álmosan üldögéltek a peron padjain. Feneküket törte a pad. A hátukat is. Megvakarták az állukat, a nadrágjuk tövét. Borostásak voltak, az éjszaka megnövesztette az arcukon a szőrt. Bámulták a kelő napot, ahogyan a város fölé emelkedik kegyetlen, sárga korongja. Aztán a víztoronyra bámultak, amelyről nem tudták, hogy víztorony, nem mondta senki. Igaz, az ellenkezőjét sem állította soha senki. Egy elmúlt világ maradványa, akár egy vak bástya, úgy bámult a napba az is. Mozdulatlanul. Később találat éri, de ez sem biztos.

A reggelben, a csörömpölő edények és az állomás peronján unatkozó, műszakuk végét váró vasutasok között aludtak a kertvárosi utcák. A házak szuszogtak, az emberek összébb kucorogtak a plédek, az üres paplanhuzatok alatt. A kora reggel mindig hűvös.

A rádióban következtek a hírek. A dallamok közé, helyébe hangfoszlányok keveredtek, és a kávé illata. Akkor még mindenki török kávét ivott. A szobákban fekvők orrlyukát csiklandozni kezdte az illat.

Később, amikor a lovas kocsik már sokadszor vonultak végig az utcákon véget nem érő kiabálással, hogy dinnyét vegyenek, csak nem így mondták, hanem luuuuuubeniceeeeeee, ekképpen kiabálták, az asszonyok szaladtak, a cigány ember felállt, jókedvűen felkapott egy hatalmas dinnyét, megkocogtatta, elismerően bólogatott, azért mégiscsak hihetetlen, hogy miképpen lehet mindannyiszor a tökéletes gyümölcsre ráakadni, meglékelte, az asszonyok fizettek, a finomra vasalt piros ló vágtatott, a lila hajó úszott vissza a lánykával és a bányásszal, akkor a lakások még hűvösek voltak, tartották testükben a hajnali hűvösséget, a zöld firhangok kitakarták a napot, csak egy-egy pillanatra zavarta meg a szikrázó nap miatt aranyszínű nappali sötétséget egy-egy betüremkedő sugár, amikor a gyerekek félrehúzták a sötétítőt, hogy kilessenek: mekkora dinnyét vesz a vidám, virágos mintás, műanyag kötényben utcára szaladó anya, nagyanya, nagynéni, nővér. 

Egy pillanatra kapcsoljuk ki a rádiót, hagyjuk pihenni a nyári hajnalban az embereket, hagyjuk várakozni a műszak végére a vasutasokat. Álljunk meg itt.

Miféle finomra vasalt piros ló?

Az országban, amelynek nevére titkon már jóval megszületése előtt készülődtek, 1965 és 1981 között nagyon szép bankók voltak használatban. A 100 dinároson egy nő vágtatott fáklyával egy piros lovon. Micsoda erő! Az 50-es kék volt, és tátott szájú, de szigorú férfiak meredtek előre, görögök és egyiptomiak? A 20 dinároson egy hajó állt a kikötőben, ez volt a legjobb bankó, mert akárhányszor kimoshatta a mosógép, minden színt jól magába fogadott. A 10 dinároson egy hegesztő mosolygott megnyugtatóan és erőt adva, az 5 dinárost egy kislány díszítette. Később, 1970-ben és 1974-ben, amikor egy szigorú, maga elé meredő, ülő emberrel megjelent az 500-as, majd az 1000-es a fejkendős nővel, akit gyümölcsök vesznek körül, már mindenki tudta, hogy közeledik a krach!

Amikor a nők vasaltak, akkor a lánykák is vasaltak. Figyelmesen követték az anyai, nagyanyai mozdulatokat. Finoman szántották aprócska vasalójukkal a zsebkendőt. Volt, hogy melegítették, volt, hogy csak a hideg vas erejét használták. Utóbbi esetben előfordult, hogy az apák, nagyapák, fivérek zsebében maradt (oda titkon elrejtett) és a váratlan mosással előkerülő bankókat vasalták. Finom mozdulatokkal simogatták a piros ló testét, hogy ne kelljen szegénynek könyvek lapjai közé szorulnia. De vasalták a kikötőben nyugvó hajót és a tátott szájú férfiakat is. Legtöbbet mégis a hajót és a mosolygó bányászt vagy hegesztőt. Nem voltak gazdagok az emberek.

Aztán a finomra vasalt, erőteljes piros ló a cigány ember zsebébe vándorolt, onnan hajók és kislányok úsztak vissza a műanyag kötény zsebébe, és amikor a hátsó udvarban összeszaladtak a tyúkok, hogy hangos veszekedéssel vessék magukat a dinnyehéjra, az ablakokról lekerültek a firhangok, és mindenki a hajnal hűvösét várta.

Hajnalban megszólalt a rádió.