Tavaly novemberben a tanár úrban különösen nagy erővel dúlt az elkeseredés, amikor neki is tíz százalékkal csökkentették a járandóságát. Így, nyugdíjaztatás előtt, amikor minden dinár számít! Aztán beletörődött. Teszi, amit tennie kell: elkezdi az új tanévet, osztályfőnökként be is fejezi azt a gyerekeivel, a 8.-c-vel, májusban a diákjai ballagnak, ő pedig nyugdíjba vonul.

Szokványos történet, mondhatnánk. K. F. december 6-án tölti be a 65. életévét, ám az iskolákban, ez köztudomású, a tanítók és a tanárok csak a tanév befejezése után mehetnek nyugdíjba. Ez a törvényes előírás. Évtizedek óta ez a gyakorlat. Pontosabban: már csak volt. Nemrég módosították az oktatási törvényt. Törölték belőle azt a rendelkezést, amely szerint a tanárnak, a nevelőnek és az iskolai szakmunkatársnak az iskolaév végén szűnik meg a munkaviszonya. Az új, módosított jogszabály 2015. augusztus 12-én már életbe is lépett. Ennek értelmében a tanügyi dolgozók nyugdíjaztatására ugyanazok az előírások vonatkoznak, mint mindenki másra. A közalkalmazottak esetében — és az oktatásügyben dolgozók is azok — 2015. október 12-étől alkalmazzák az új törvényt. Ennek értelmében mindenkinek, aki betöltötte a 65. életévét (férfi, és legalább 15 munkaéve van), „a törvény erejénél fogva” azonnali hatállyal megszűnik a munkaviszonya!

A hír hallatán a tanár úr egyszerűen megsemmisült. Felfoghatatlannak tartja, nem akarja elhinni, hogy december 7-ével „a törvény erejénél fogva” megszűnik a munkaviszonya. Nyugdíjazzák. Elküldik. Nem engedik, hogy befejezze a tenévet. Úgy bánnak vele, mintha favágó volna az állami erdőgazdaságban. Vagy aktatologató az adóhivatalban. Vagy a szippantós autó sofőrje a köztisztasági vállalatban... Rémálmában sem gondolta volna, hogy így az önérzetébe taposnak. Hogy porig alázva, hivatásában megcsúfolva kell majd búcsút intenie az iskolának.

Tudom, a személyes sérelmén ez aligha enyhít, és nem vigasz, de ez a helyzet — Szerbiában a törvényhozók magasról tesznek mindenre, mindenkire. A pedagógiára is mint tudományágra. Arra, hogy nem véletlenül, hanem pedagógiai okok és érvek mentén született meg a korábbi előírás. Hogy tanító és tanár csak a tanév végeztével mehet nyugdíjba. Nem véletlenül született meg és élt évtizedeken át az a paragrafus, amely nem engedett utat a tanév közbeni tanító- és tanárváltásnak; amely az okatási-nevelési folyamat zökkenőmentességét, a zűrzavar elkerülését, elsősorban a gyerekek érdekeit vette figyelembe. A gyerekekét, akiket egyébként nagy gy betűvel szoktak emlegetni a politikusok, a parlamenti képviselők, a miniszterek. Aztán gyorsan megfeledkeznek róluk, amint a közszférában alkalmazottak létszámcsökkentése a téma — gyorsan és mindenáron. A tanítók és a tanárok azonnali hatállyal való nyugdíjaztatásának a levét ugyanis majd a gyerekek isszák meg.

Szerbia oktatási minisztere az idei ünnepi tanévnyitón azt találta mondani: öröm, hogy 2500-zal több elsősünk van, mint tavaly, ami a társadalomra „még nagyobb felelősséget ró, hogy még jobb felnőtteket CSINÁLJUNK belőlük, mint amilyenek mi vagyunk”. Így fogalmazott: „da napravimo od njih...” Értem én. Szerinte a pedagógus közalkalmazott. Az iskola pedig gyár. Ahol futószalagon gyártják („csinálják”) a jövő felnőttjeit. Értem, csak mélységesen elszomorít. És fáj.