home 2024. május 28., Emil napja
Online előfizetés
A pályaváltás eszébe sem jutott
Kartali Róbert
2023.05.05.
LXXVIII. évf. 18. szám
A pályaváltás eszébe sem jutott

Kecskés István, a Magyar Szó és a Pannon RTV nyugalmazott újságírója érdemelte ki az idén a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíját. Nagybecskerek, valamint Közép- és Dél-Bánát magyarlakta településeinek kortárs krónikásaként a nyugdíjba vonulása óta sem szakadt el az újságírástól, hiszen azóta is rendszeresen tudósít a bánáti eseményekről.

— Magyarcsernyén születtem, később Tordára, majd négy és fél éves koromban Nagybecskerekre költöztünk. Itt befejeztem az általános iskolát, majd a gimnáziumot. A jogi karon abszolvensi státuszig jutottam, de abbahagytam. Édesapám kőműves volt, és vele dolgoztam tíz évig. Majd harminckét évesen összefutottam Fazekas Andrással, aki abban az időben a Magyar Szónál dolgozott, és szólt, hogy újságírót keresnek. Beadtam a jelentkezésemet, és a jogi karon töltött éveimet elismerték főiskolának. A szakmát autodidakta módon sajátítottam el, de azt mondták, az a legjobb, ha olvasom az újságot. Hát én már tízéves koromtól olvastam. Egyébként nemrégiben ismét összetalálkoztam Fazekas Bandival, és viccelődve emlékeztettem arra, hogy miatta lettem újságíró, és miatta van most kis nyugdíjam, de nem emlékszik rá. Eleinte az újvidéki rovatba írtam, és mivel tudták, hogy előtte kőművesként dolgoztam, az első munkafeladatom az volt, hogy körbejárjam az újvidéki építőipari vállalatokat. Nyolc hónap után visszakerültem Nagybecskerekre, a Magyar Szó Bánáti Híradó című mellékletéhez, annak megszűnte után pedig közép-bánáti tudósító lettem.  

* Mi tartott meg ennyi ideig ezen a pályán?

— Így hetvenévesen nem mondhatok nagyokat, hogy micsoda nagy kedvvel dolgoztam, mondjuk, a ’90-es években, amikor például még papír sem volt, és három hónapig nem jelent meg az újság. De azért mégiscsak volt valahogy, és mindig úgy gondoltam, hogy majd csak beindul. Az újságíróknak valójában a ’90-es évekig jó fizetésük volt, a ’90-es évektől errefelé viszont szinte a túlélésért kellett dolgozni. Én követtem ezt a régi beidegződést, mely szerint ha valaki elkezd valamit csinálni, azt akár negyven évig is csinálja. És mindig az volt a mottóm, hogy legyek hasznos, hogy azért a fizetésért, amelyet kapok, megdolgozzak. A szorgalom már a kőművesmunkámmal megkezdődött, hiszen tizenhárom éves koromban a nyári szünidőben én már dolgoztam. Szerettem újságíróként és tudósítóként tevékenykedni, habár sokan mondták, hogy nem lesz jó, ha visszakerülök Nagybecskerekre, mert akkor soha nem leszek szerkesztő, és maradok vidéki tudósító.

* És bánod, hogy nem lettél szerkesztő?

— Soha nem lettem volna jó szerkesztő. Egy szerkesztőnek sokkal nagyobb a feladata. Az a jó, ha az ember tudja, hogy hol a helye. Az én helyem itt volt. És ez is egy felelősség. Hivatalosan 1984. március 24-én lettem a Magyar Szó nagybecskereki tudósítója, és 2020. december 1-jén úgyszintén a Magyar Szó nagybecskereki tudósítójaként mentem nyugdíjba. Ahogy kezdtem, úgy is fejeztem be harminchat évvel később. Egyébként nyugdíjasként továbbra is tiszteletdíjas munkatársa vagyok a Magyar Szónak és a Pannon RTV-nek.

* A pályaváltás gondolata sohasem merült fel benned?

— Nem. Itt volt egyfajta szabadságom. Habár mindig voltak olyan kezdeményezések, és ha jól tudom, most is van, hogy be kell menni a szerkesztőségbe, és le kell húzni a kártyát. Az én időmben is előfordult, de ez mindig csak addig működött, ameddig az érintett atyafi be nem látta, hogy ez hülyeség, mert egy újságírónak nincs munkaideje. Az újságírónak kint a helye a terepen, a faluban, az utcán, az eseményeken, a rendezvényeken. Tehát nem kényszerített be senki a négy fal közé. És amikor az ember beleszokik egy ilyen életritmusba, akkor nehezen vált. Sem külföldre, sem más munkahelyre nem akartam menni.

* Miként éled meg a szórványból való tudósítást?

— Én főleg Közép-Bánátban dolgoztam, Nagybecskerek környékén, a magyarlakta településeken: Muzslya, Erzsébetlak, Lukácsfalva, Szentmihály, Torda, Magyarcsernye. Ezeken még ma is találok témát, annak ellenére is, hogy sok minden megváltozott: az emberek elmentek, meghaltak, elköltöztek, de azért még találok ismerőst, persze egyre kevesebbet. Akkoriban az volt a jó, hogy működtek a helyi közösségek, és az ott dolgozó titkár volt a kapocs. Vagy ő hívott fel, vagy én őt. Hetente legalább két-három helyi közösséget felhívtam, a titkár pedig elmondta, hogy mi történik a héten, mi van a szövetkezetben, az orvosi rendelőben, van-e valami gond, bármi. Volt egyfajta személyes kapcsolat, de ezt fel kellett építeni. Nem volt egyszerű a munka, sokszor kellett terepre menni. Nem úgy működött, mint ma, hogy elküldik interneten a kérdéseket vagy a közleményeket.

* Nyugdíjba vonulásod előtt sikerült kinevelni egy fiatal munkatársat, aki átvette a helyed, és tudósít a térségből?

— Kaptam ilyen kérést, feladatot a Magyar Szóból, hogy találjak valakit. Öt-hat évvel ezelőtt el is kezdtem keresni, de azóta az is nyugdíjas lett, aki engem erre felkért, én meg továbbra sem találtam senkit. A saját csemetéim közül a lányom a Magyar Tanszékre járt, de neki a pedagógia jobban tetszett. Előbb Ürményházán tanított, majd onnan kiment Magyarországra. A fiam pedig gazdasági szakon tanult, a Budapesti Gazdasági Főiskolán, és ő sem ezt a szakmát választotta. Egyébként a Pannon RTV-ből is jelezték, hogy jó lenne elkezdeni keresni valakit magam helyett, de nem találtam itt egyetlen lehetséges vidéki tudósítót sem. Mert aki befejezi az egyetemet, az ezért a pénzért nem fog itt maradni becskereki tudósítónak. Nem beszélve arról, hogy ezt a munkát nem mindenki tudja csinálni. Lehet valakinek három diplomája is, ha nem erre való, akkor előbb-utóbb pályát fog váltani. Ha egy médium nem fizeti meg tisztességesen a munkát, akkor egyre több lesz az olyan újságíró, aki egyszerre több helyre is ír, mint jómagam is. A kollégák közül is mindenki két-három helyre dolgozik, és így össze tud kalapozni egy valamirevaló fizetést. Persze az volna a legjobb, ha egy újságíró csakis egy helyen dolgozna, ez lenne az ideális.

* Miként illeszkedtél be az írott sajtó után az elektronikus médiába?

— Nem volt egyszerű. Lukács Attila operatőrrel már korábban is dolgoztunk hébe-hóba a Duna Tévének, évente volt három-négy riportunk. A Pannon RTV-t nem én kezdeményeztem, hanem Lukács Attila, akinek szintén az volt a gondja, hogy nincs újságíró kollégája. Csak nagy nehezen hagytam magam rábeszélni, mivel nem volt tévés gyakorlatom. Az elején nem volt könnyű tartanom a tempót. Ha engem kérdeznek a nehézségi rangsorról, akkor azt mondom, hogy a legnehezebb a televíziózás, és második helyen áll az írott sajtó. Köszönet a szerkesztőknek, hogy volt türelmük velem dolgozni, mert kezdetben túl hosszú szövegeket csináltam, sok szinkronnal. Mostanra úgy gondolom, hogy elértem egy átlagos szintet a Pannonban, eleget tudok tenni az elvárásoknak, de én már nem megyek nagyobb eseményekre, csak itt a környéken a magyarságot érintő témákat dolgozom fel, hogy innen is legyen tudósítás. Mert ez a lényeg, hogy hallják, lássák, itt is van még magyar, van még valaki, aki csinál valamit. De egyre feltűnőbb a leépülés, látszik, hogy egy-két év alatt mennyivel kevesebben vannak, hogy egy-egy eseményen mennyivel kevesebb a néptáncos, és az iskolában az elsősökről ne is beszéljünk.

* Pályafutásod során hogyan láttad változni a szakmát?

— Most talán könnyebb. De ez is korfüggő. Egy harmincévesnek egyszerűbb lehet, nekem viszont nehezebb, hiszen nem vagyok fent a közösségi oldalakon, és csak alapszinten tudom kezelni az okostelefont. Egy fiatal reggel belenéz a telefonjába, és már mindent megtud. Mellettem meg sokszor úgy elmennek az események, hogy nem is tudok róluk, mert vártam a hagyományos meghívót vagy értesítőt.

* Életműdíjasként milyen üzenetet fogalmaznál meg a fiatal, kezdő újságíróknak?

— Legyenek kitartóak. Nem egy példát tudok, hogy egy jó és befutott újságíró öt-tíz év után elhagyta a szakmát. Persze mindenki azt csinál, amit akar, és nem lehet senkit arra kötelezni, hogy maradjon. A fiatalok próbálkozzanak, legyenek türelemmel, és érezzék meg, hogy hol a helyük. Az a legfontosabb, hogy beérjen az ember, és tudatosuljon benne, hogy ért ahhoz, amit csinál, hogy képes rá. És persze bízzon önmagában. Viszont a folyamatos stresszel is számolni kell, hiszen az ember soha nem tudja, mikor hova fogják küldeni, mi fog történni. Ez a Becskerek is, ahogy mondják, olyan, mint a Bermuda-háromszög. Itt mindig történik valami: egyszer az árvíz, nemrég egy autóbusz zuhant bele a Tiszába, de Ratko Mladićot is itt fogták el, innen 10 kilométerre. Egy újságírónak pedig mindig az a rémálma, hogy történik valami a környékén, de ő nem tud róla.

Fényképezte: Kónya-Kovács Otília

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..