Nagyon szeretek utazni. Szeretek új tájakat felfedezni, végigsétálni a sohasem látott utcákon, tereken, megfigyelni, elvegyülni a helybeliek között. Eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha itt élnék. Mondjuk, pontosan ebben a kis házikóban, amely a macskaköves gyalogútra néz. Vagy abban a korszerű, új épületben, amelynek minden ablakából pazar kilátás nyílik a városra. Milyen lehet itt lakni, itt tölteni a hétköznapokat?

Anna Panić felvétele

Az utazás számomra mindig érdekes, izgalmas, az elmúlt néhány évben azonban a feje tetejére állt a világ, és ezzel együtt minden, ami számomra korábban természetes volt. Nem mertem, nem mertünk elindulni a családdal. Az otthon biztonságában vártuk, és várjuk még mindig, hogy lecsillapodjanak a hullámok körülöttünk. Türelemre intettük magunkat, még akkor is, amikor nehezen találtunk magunkban türelmet. Mert mi volt korábban? Körülnéztünk az interneten, olcsó szállást foglaltunk, trükköztünk, számítgattunk, próbálkoztunk, és ennek köszönhetően mindig sikerrel találtunk 10-20 euróért is repülőjegyet. Sokszor retúrjegyet is ennyiért. Most? Erről már csak álmodozhatunk. Bizakodhatunk, hogy egyszer lesz jobb is, hogy egyszer lehetünk megint önfeledtek, gondtalanok, hogy egyszer majd újra a nyakunkba vehetjük a nagyvilágot.

És amíg ezeket a sorokat írom, már üvölt is bennem az a bizonyos belső hang. Melyet az évek során megtanultam meghallani. Sajnos sokaknak nem sikerül. És akkor történik az, amiről idáig olvashattak: hogy árad az emberből a panasz, elkeseredik, búslakodik amiatt, amije nincs. És teljesen megfeledkezik mindarról, amije van.

A nyár hangjai számomra a tenger hullámainak morajlása, a medenceparton sikongatva játszó gyermekek zsivaja, a fesztiválok dübörgése, a szántóföldeken dolgozó munkagépek pöfögése, a hangoskodó sirályok vijjogása. És még millió más hang, mely összekeveredik a fejemben, és a visszhangját végig itt hallom a fülemben, a tél végtelennek tűnő csendjében is, a következő kikeletig. De ezeken a hangokon túl is mindig ott van a figyelmeztető suttogás a lelkemben: hála! Légy hálás, hogy élhetsz, hogy egészséges vagy, hogy csodálatos emberek vannak körülötted, hogy képes vagy másokat is boldoggá tenni!

Ezt a belső hangot kellene meghallanunk, mindannyiunknak, hogy végre változtatni tudjunk. Mert lássuk be, sokat panaszkodunk. Ha ismerősök találkoznak egymással az utcán, ömlik belőlük a keserűség, csak sorolják, sorolják a gondjaikat, és szinte soha nem hallani, hogy valaki boldogan újságolna valamit. Megfeledkeztünk erről, ahogyan lassan elfelejtjük, milyen is az, amikor mással együtt örülhetünk. Megkeseredettekké váltunk. Ha valaki néhanapján meg is osztaná velünk a boldogságát, titokban mindjárt fellobban bennünk az irigység lángja.

Ferenc pápa 2017-ben, amikor még sem a világjárvány, sem a közelünkben dúló háború nem fenyegetett, az ajtajára táblát szereltetett, melyen röviden, tömören ennyi áll: panaszkodni tilos! „Ahhoz, hogy jobbá váljunk, a képességeinkre kell koncentrálni a saját korlátaink helyett: hagyj fel tehát a panaszkodással, és tégy azért, hogy javíts az életeden!” — olvasható a táblán az apró betűs felirat, melynek szerzője Salvo Noè olasz pszichológus. Ő ajándékozta a táblát Ferenc pápának öt évvel ezelőtt, a szentatya pedig annyira megörült neki, hogy azonnal az ajtajára ragasztotta.

Azóta fokozott jelentőséggel bír ez a felszólítás: hiszen nehéz évek vannak mögöttünk, és a jelenlegi helyzet sem a legrózsásabb. De a folyamatos siránkozás, az állandó panaszáradat helyett csendesedjünk el, zárjunk ki minden mást, és figyeljünk, megszólal-e bennünk az a bizonyos belső hang. A hang, mely arra figyelmeztet: van okunk hálásnak, boldognak lenni, még a legnehezebb időkben is.