Szorgalma, akarata és kíváncsisága vezette, így sajátította el szinte teljesen autodidakta módon a kupuszinai viseletkészítés csínját-bínját. A tanulás és próbálkozás hosszú esztendői után munkája gyümölcse immár nem csupán a helybeliek, hanem a szakma legjének elismerését is kivívta.

Június 29-én tárta ki kapuit Békéscsabán, a megyei könyvtár falai között a 18. Országos Népművészeti Kiállítás dél-alföldi és vajdasági regionális tárlata. Az ötévenként megrendezett seregszemle a Kárpát-medence népi alkotóművészetének egyik legtekintélyesebb ünnepe, ahol több mint ezer alkotás hirdeti a kéz, a türelem és az örökölt tudás becsületét. A Hagyományok Háza Hálózat – Vajdaság közreműködésével 18 vajdasági alkotócsoport és egyéni pályázó 127 munkája kapott méltó helyet a kiállításon.

Limburger Georgina a díjnyertes ruháival (forrás: Az alany archívuma)

E gazdag felhozatalban nyerte el a régió egyéni díját Limburger Georgina a kupuszinai népviselet hiteles rekonstrukciójával. Ez az elismerés túlmutat egyetlen alkotás sikerén: annak bizonyítéka, hogy a csaknem feledésbe merült tudás – ha akad valaki, aki alázattal és kitartással őrzi – ismét életre kelhet. A díjazott viselet útja itt még nem ér véget: az ősztől a budapesti Néprajzi Múzeum kiállításán is helyet kap majd, ahol immár a legszélesebb közönség előtt hirdetheti a kupuszini (sic!) hagyományvilág szépségét.

* A kupuszinai népviseletet sokan a régió egyik legkülönlegesebb viseleteként emlegetik. Miért ennyire egyedi?

– Valóban nagyon különleges. Nemcsak a kinézete, hanem az elkészítése is rendkívül bonyolult. Kevés olyan viselet létezik, amely ennyire összetett. Tudvalevő, hogy Kupuszina a legdélibb palóc település, így nem véletlen, hogy a szakemberek szerint a viseletünk leginkább az észak-magyarországi és felvidéki, palóc régiók népviseleteivel mutat rokonságot. Kupuszina egy rendkívül hagyományőrző település, ahol az emberek a mai napig használják a népviseletet. Igaz, mára már a legtöbben „kivetkőztek”, és többnyire csak ünnepi alkalmakkor öltik magukra, de még mindig él néhány idős asszony a faluban, aki népviseletben éli a mindennapjait.

Georgina a frissen vasalt szoknyákat mutatja

* Hogyan jött az ön életébe a viseletkészítés?

– Hobbiszinten mindig is varrtam a család számára. A varrógéppel jól boldogultam, de különösebb előtudásom nem volt. Nem ez a szakmám, közgazdasági technikus vagyok, úgyhogy teljesen autodidakta módon tanultam ebbe bele. Mondhatni, rákényszerültem, hogy megtanuljam. A gépi hímzéssel indult az egész: a fiam számára kellett volna felújítani egy viseletet, egy díszes inget, de már nem nagyon volt kitől segítséget kérni. Úgy voltam vele, ha akarom, hogy a gyerekeimnek megmaradjanak a viseletek, akkor muszáj lesz nekem kezdenem velük valamit, mert különben nem lesz népviseletük. Sokat ültem a varrógép felett, gondolkodva, hogyan is lehetne ezt vagy azt megoldani. Idővel bátorkodtam más viseleti darabokat is elkészíteni, ezeket már a lányomnak. Ez esetben szerencsére még van kitől segítséget kérni, akad egy-két idős asszony, aki még foglalkozik ezzel. Nálunk ezek a ruhák generációkon át öröklődnek, és nagyon nagy becsben vannak tartva, így nem engedhettem meg magamnak, hogy az én lányom ne vigye tovább a nagymama, a dédmama ruháját. A legtöbb családban az öröklésnek hála több garnitúra ruha is fennmarad, melyből nem mindent használnak, így egy kicsit elodázható az állapot romlása, de előbb-utóbb minden ruhát fel kell újítani. Nekünk is vannak olyan darabjaink, amelyek nagyon régiek, ezek már szinte szétfoszlanak az ember kezében, de sajnáljuk őket eldobni, mert érzelmileg nagyon kötődünk hozzájuk.

Egy évszázados hagyomány apró részlete

* Miért fogyott el ennyire ez a tudás?

– Régen nem volt szokás továbbadni. Sokan úgy gondolták, hogy amit tudnak, azt megtartják maguknak. Nem tanították a fiatalokat, így amikor az idősebb generáció eltávozott, vele együtt rengeteg ismeret is elveszett. Ez nagyon sajnálatos, mert ezeket utólag már sokkal nehezebb összegyűjteni. Ez a helyzet most a női fityulával is, mely a férjezett asszonyok fejdísze – ebből újat már senki sem tud készíteni a faluban.

* Hogyan tanulta meg mégis ezt a mesterséget?

– Nehezen. (Nevet.) Nagyrészt saját magam jöttem rá a dolgok nyitjára, de persze felkerestem a faluban még élő időseket, akik szintén sokat segítettek. Őszintén megvallom, van, amit a YouTube-ról tanultam meg. Figyeltem, próbálkoztam, sokszor újrakezdtem. A COVID-időszak nagyon sokat adott hozzá a tudásomhoz, hiszen akkor népi mintás maszkokat kezdtem el készíteni, először a gyerekeim kérésére, majd az egész falu számára – ezek nagyon népszerűek voltak. Ennek okán léptek velem kapcsolatba a Hagyományok Háza vajdasági képviselői, és biztattak, hogy képezzem magam tovább. Az általuk szervezett népviselet-készítő tanfolyamon való részvétel nagyon sokat segített. Ott a résztvevők egymástól is nagyon sok hasznos fogást elleshettek.

A vasaló a legfontosabb eszköze (forrás: Az alany archívuma)

* Mikor érezte először, hogy jó úton jár?

– Akkor, amikor a lányomat felöltöztettem az általam teljesen újonnan készített viseletbe. Akkor tudatosult bennem, hogy megérte az eddig belefektetett idő és szorgalom. Ebbe beleértem a hímzést, a vasalást vagy a felsőszoknya kézzel való pliszírozását (harmonikaszerű hajtás – a szerző megj.). Ez egy nagyon hosszú folyamat volt. Ami a vasalást illeti, az emberek az utcán észrevették, hogy milyen szépen ki van vasalva, milyen szépen áll a lányom szoknyája, és elkezdték kérdezgetni: ki vasalta ki? Egyre többen kerestek meg vasalással. Most annyi munkám van, hogy már jó előre be vagyok táblázva. Ezt nem lehet siettetni, nagy odafigyelést és sok türelmet igényel ez a tevékenység. Én munkahely mellett csinálom mindezt, ezért is nehéz tartanom a tempót. A falu elismerése is önbizalmat adott, most pedig a Békéscsabán kapott díj nagyon nagy meglepetésként ért – sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok erre a szintre. Ez egyfajta kicsúcsosodása mindannak, amivel eddig foglalkoztam.

Hímzett ing (forrás: Az alany archívuma)

* Az anyagokról, a vasalásról, a díszítésekről mit kell tudni?

– Az alapanyag jó esetben pamutvászon. Már az alapanyagok beszerzése sem egyszerű, Csehországból kell megrendelni a szoknyáhozvalót. Egyetlen díszes felsőszoknyához szükséges anyag körülbelül 300 euróba kerül, és akkor még nem beszéltünk a többi ruhadarabról meg a rengeteg kézi munkáról. Egy komplett viselet mellesleg 6-7 szoknyát is tartalmaz – gondoljunk bele egy egész garnitúra árába! A szoknyát annyira ki kell keményíteni, hogy az saját magában megálljon. A viselet szépségét nagyrészt a ráncolás és a vasalás adja. Ehhez rengeteg türelem kell. Régen a viseleteket évente mosták és újravasalták, mert sokkal gyakrabban hordták őket. Ma már, ha megfelelően vannak tárolva, elég néhány évente elvégezni ezeket a teendőket. Hallani olyanokról is, akik Kalocsára viszik gőzöltetni/besüttetni a felsőszoknyákat, ott ezt már géppel végzik. Én ezt úgy szerettem volna megtanulni, ahogy a régiek is csinálták. Ők a kemence segítségével végezték ezt a műveletet, nekem pedig a cserépkályha melegével és nedves törölközők segítségével sikerült olyan körülményeket teremtenem, amelyekkel szépen lehet dolgozni. Ami a hímzést illeti, a leggyakoribb motívum a ruhákon a tulipán. A jellegzetes, kupuszinai gépi hímzésnek az a különlegessége, hogy a formákat kitölti a színes cérna, és nem csak körvonalakat hímzünk – ez is nagy gyakorlatot igényel. Fontos megemlíteni, hogy a szoknyák mosásakor egyszerű mosóport kell használni, esetleg folyékony mosószert. Öblítőt nem szabad, az vasaláskor, ráncoláskor gondot okoz, sőt, a szoknyák megpuhulnak tőle, nem lesznek tartósan kemények. Mosókapszulát sem szabad használni, mivel az is tartalmaz öblítőt.

A gyönyörű szoknya (forrás: Az alany archívuma)

* Hogyan tekint a jövőbe? Lesz még igény kupuszinai népviseletre?

– Ha ezt a tudást nem adjuk tovább, néhány évtized múlva talán már senki sem fogja tudni, hogyan készült a kupuszinai népviselet. Szeretném, ha ez nem így lenne, de úgy érzem, ezek most szó szerint az utolsó pillanatok, amikor még lehet tanulni az idősektől. Jó lenne, ha a fiatalok is felismernék, milyen érték van a kezünkben. A hagyomány csak addig él, amíg vannak, akik megtanulják, művelik és továbbadják. Én szívesen megosztom mindazt, amit az évek során megtanultam, mert azt szeretném, hogy az autentikus viseletünk még sokáig a közösségünk büszkesége maradjon. Bárki jelentkezhet nálam, nagyon szívesen átadom a tudásomat, amíg csak tehetem.